Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Zalabai Zsigmond: A műfaj neve: önismeret

megőrződött folklórkincse Kodály érdeklődését Is fölkeltette). Mit tudunk meg az SZMKE jellegéről, céljairól, tevékenységéről? Mit Veres Péterről, Szabó Pálról, Sinka Istvánról, Féja Gézáról, akikkel Csontosnak alkalma volt találkoznia, s akiknek a hatását megpróbálta a maga világképébe olvasztani? Mit a lévai regionális kultúráról, irodalomról: a Bűrsról, Veress Vilmos, Sass János, Agárdy Zsigmond emberi vonásairól, irodalmi próbálkozásairól? Mit a két háború közötti magyar szellemiségről? A Prágai Magyar Hírlap, a Barázda, a Magyar Munkás, Magyar Néplap, Magyar Tanító, Nagyasszony stb. című lapok jellegéről, a szellemi életben elfoglalt- helyéről? Csontos

— úgy tűnik — még a tényirodalmon belül is túlságosan tényszerű: újság- és folyóiratcímeket sorol fel, költőket, írókat sorakoztat egymás mellé, s közben a magyará: zattal, az összefüggések vázolásával, az elemzéssel, okfejtéssel rendre adós marad. Az erdélyi proletár írónak, Nagy Istvánnak a nemrég megjelent önéletírása „... egy sajátságos körülmények között élő és harcoló nemzetiség kor- és eszmetörténete. (...) A korszak irodalomtörténetét és nem kevésbé munkásmozgalomtörténetét aligha lehet megírni a Szemben az árral érdekesebbnél érdekesebb adalékai, eseménytörténeti kiegészítései, írói és munkásmozgalmi portréi nélkül.”10 Elmondhatjuk-e ugyanezt a Gyalogútról? Csontosnak az önéletrajzi vonatkozásokat kísérő többletre: a mélyebb kor-, eszme- és nemzetiségtörténetre, a hiteles portrékra már nem futja erejéből; az említett népi írókon kívül így kerül aztán a jellegtelenség közös nevezőjére egy 3í- mándy Pál dr. Kersékkel, a dilettáns lévai versfaragóval.

A könyvben fölvillanó — csak fölvillanó! — fontos történelmi események (két világháború, határváltozások, kisebbségi lét, magyar vöröskatonák és cseh légionáriusok, a felszabadulás, az 1945—48-as „zárójeles” évek) az erősebb szépírói adottságok: az atmoszférateremtés, a megjelenítőképesség hiányában a tényközlésen kívül nem hagynak mélyebb nyomot az olvasóban. Csontos lepergeti előttünk az életét, az újragondolás és újrateremtés azonban nem elég erős oldala; a korszak valóságát sem gondolatilag, sem esztétikailag nem prezentálja olyan szinten, hogy könyve a harmad- virágzás értékperifériájánál beljebb kerülhessen.

Bábi Tibor munkája, A hűség arca (Madách, 1974) nemzetiségi önismeretünket és újabbkori történelemszemléletünket egyaránt fontos ismeretekkel gazdagító témához nyúlt: az erős kommunista területként számon tartott Dél-Szlovákia egyik különösen forradalmi viharsarkának, a Mátyusföldnek a munkásmozgalmi múltját eleveníti föl. Ezen a területen, melyet a nagybirtokrendszer és a kapitalista adóprés egyaránt érzékenyen érintett, a dél-szlovákiai munkásmozgalom-történet olyan jelentős — mára szimbólummá vált — eseményei játszódtak le, mint a kosúti véres pünkösd és a tor- nóci demonstráció, a magyar antifasiszta tömegek nagy seregszemléje, amely — még a szlovák főváros megmozdulásain is túlnőve — „egy bizonyos politikai helyzetben szlovenszkói csúcseredmény”-nek számított. (161. 1.)

„Ebből a faluból, erről a Tornócról szakadtam ki. Es volt idő, amikor árulással vádoltak. Engem, aki az árulások idején tizenkét éves gyermek voltam. És árulással vádoltak csaknem mindenkit, aki erről a tájról szakadt ki. Nem én voltam az áruló, és nem az én falum. Engem, a gyermeket, és az én falumat árulták el mihaszna diplomaták” — írja a szerző (6. 1.), leütve azt a hangot, amely könyve több szálon futó cselekményének az egyik legerősebb szólamát képviseli.

A hűség arca munkásmozgalom-történetéhez funkcionálisan (gondolatébresztő oppo- zíciót alkotva) kapcsolódik az az epizódsorozat, amely a szerző személyes tapasztalataiból áll össze (jogfosztottsága, kettős — szlovákiai és magyarországi — hontalansága). A történelmi és a személyes esemény világ kontrasztív erővel példázza, hogy a szlovákiai magyarság kollektív felelősségre vonása, vádlottak padjára ültetése történelmi tévedés volt.

Ha Bábi csak a drámát fogta volna keretbe, ha csak történelmi tablót fest, a harmadvirágzás nem-fikciós irodalmának alighanem egyik kiemelkedő alkotása fűződhetne a nevéhez, jelenlegi — szerintünk túlírt — formájában A hűség arca ugyanis számtalan problémát vet föl. Erős, kifejező részletei mellett meglehetősen sok kitérő, szerit Szakolczay Lajos: A proletár író erkölcse. Vonások Nagy István arcképéhez. Tiszatáj, 1975/8.