Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Németh István: A paprika

hogy nem megyek be és nem is óhajtok bemenni még az udvarra sem, magunkra hagy, s távozóban csak annyit mond:

— Aztán nehogy becsapja a fiút!

Palival való beszélgetésemnek egyébként volt még egy utőzöngéje: amikor megérkeztek a szülei és Pali elmondta nekik, hogy ki járt errefelé és kivel beszélt, az apja a magángazdálkodó természetes reflexével azonmód szaladt a nemzeti bizottságra, hogy megtudja, nem fenyegeti-e véletlenül valami kellemetlenség.

A gyerekekkel később is próbálkoztam. Mégpedig, bár tudatosan, most már teljesen a véletlenre bízva magamat.

— Nekünk két fóliánk van. Az egyik kétszer huszonhét méter nagy, a másik négyszer tizenöt méter — dicsekedett az egyik ötödik-hatodik osztályos kislány.

— Nekünk csak most van először. Megpróbáljuk mi is — mondta az anyu — tette hozzá a másik ...

— És segíteni szoktatok? — kérdem a gyanútlan kislányokat.

— Nem is keveset! — hallom a határozott választ.

— Mit?

— Tavasszal csövet festeni, nyáron szedni, öntözni...

— Csövet festeni szeretek, az jó, de azt mondta az apu, hogy már be fogják tiltani a fóliás paprikát, mert hogy sok tőle a betegség és nem egészséges; nem olyan jó a benti, mint a kinti paprika, megbetegszenek tőle az emberek...

— Jó is, hogy már nem lesz a fólia, mert ott már reggel is olyan meleg van, hogy majd megfő benne az ember...

— Hál’ istennek, hogy nem lesz fólia — replikáz és toldja meg a másik az előbbi szavát — legalább most már többet játszhatunk és nem kell mindig a paprikával dolgozni. ..

Nos, igen, azt hiszem, ennyi elég a tényállás felvázolásához, s legalább néhány megjegyzést fűzhessek a dolgokhoz.

Vagy talán nem is kell?

A nemzeti bizottság titkára, Darázs Tibor még visszajön, hogy megmondja:

— Amikor megindul a szezon, egyesek alig lézengnek. A munkahelyükre csak pihenni járnak. És sajnos, egyre több a baleset is. A fiatalasszony elalszik a volán mellett... Azt sem hallgathatjuk el, hogy évközben bizony, amikor nincsenek idehaza a diákok, üres a moziterem és hiába jön a Magyar Területi Színház, akármilyen jó darabbal, húszán ha lézengenek az előadáson. Olvasni sem nagyon olvasnak. Mindenük csak a paprika, a munka!

Az iskola igazgatója, igazgatóhelyettese és a többi tanító is panaszkodik:

— Nem a tanulás van előtérben!

Egyesek még azt sem nézik jó szemmel, ha sportolnak a gyerekek.

— Már megint mentek! Nem hagyhatnátok ki az enyémet? — kérdezgetik, javasol- gatják az ország egyik legjobb tornaszakos edző-tanítójának.

Egyik ismerősöm előszeretettel emleget egy-két példát. Egyeseknek — mondja

— annyi a pénzük, hogy lassan már nem tudják, hová tegyék, de — ötvenévesen — ha egy fél napot el tudnak perelni a mindennapi robotból, hogy kiáztassák magukat a gyógyvizes medencében, reszket, remeg a kezük a víz felett, már nem érzik a derekukat, bedagad a kezük, hajnalra jajgatnak a megerőltetésből származó fájdalomtól. .

Arra van az ember feje, hogy így járjon? Nem hiszem! A munka mellett gondolkodhat is. Mert ha a sok munka pusztán csak a céltalan gyarapodást szolgálja és nem az embert, vagy még inkább a felnövekvő nemzedéket, annak testi és szellemi gyarapodását, akkor bizony azt kell hogy mondjam, nem érdemes robotolni.

Ügy van, hogy az ember sokszor a fától nem látja az erdőt. A fóliasátrak mellett néhány helyen burjánzik a gyom, közvetlen a fóliasátrak mellett a hernyók tönkreteszik a szőlőt, az almafákat, rendetlen a porta, kusza az emberek élete.

Jártam falvakban, ahol úgy, mint Naszvadon, rengeteg az autó, gombamód szaporodnak az emeletes házak, de ugyanakkor mindenütt példás rend és tisztaság van. Azaz elég pénze nemcsak annak lehet, aki sokat kap, de annak is, aki arányosan és ésszerűen tud vele bánni.