Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Németh István: A paprika

— Naszvadon — három-négy fólia alatt — majdnem mindenki termeszt paprikát — szól végül is Patasi Péterné, miután látja, hogy valóban nem akarok ártani az ügynek.

— De termelnek salátát, retket, zöldséget, korai karalábét, paradicsomot, tököt, hagymát és más zöldségfélét is. Persze, amíg hiányzott a fóliákra vonatkozó rendelet, addig elég nehéz volt rendezni az adót. De ez nincs így. Most már mindenki aszerint íizet, amilyen nagy területen termel, amilyen nagy a fóliasátra. Voltak, akiknek ez nem tetszett, haragudtak, nem engedték be a portájukra a nemzeti bizottság képviselőit, akik azért mentek, hogy lemérjék a fóliasátrak területét, nagyságát. Sőt, olyanok is akadtak, akik fellebbeztek, de ma már mindenki belátja, hogy a nemzeti bizottság nem zsarolni akarja őket, hiszen négyezer korona bevétele áranként így is megvan mindenkinek. Az idei adóbevallási íveink még nem készültek el, de ha a tavalyiakat vesszük figyelembe, akkor úgy hatszáz-valahányan fizetnek Naszvadon paprikaadót. Vannak köztük olyanok, akik saját maguk adják el valamelyik város piacán a termést, s olyanok is, akik államilag értékesítik. A hatszáz közül ugyanis körülbelül négyszázan váltották ki magáneladásra, piacolásra az engedélyt, a többiek pedig idehaza, a felvásárló vállalatnál értékesítik a paprikát. A piacolás, ahogy mi mondjuk, úgy történik, hogy miután az illető rendezte az adó-kötelezettségét, egy igazolást kap tőlünk, arról, hogy saját kertje van, s benne zöldséget termel stb., és az illető ennek az igazolásnak a birtokában bármelyik városban kiválthatja az engedélyt, amivel már joggal mehet a város piacára. Az engedélyért is fizetnie kell. Száz, kétszáz, kétszázötven koronát egy évre. Az egyik város többet, a másik kevesebbet kér. Itt van például Nagyszombat, ahova vagy harminc naszvadi jár, ahol általában kétszáz—kétszázötven koronát kérnek. A pöstyéni nemzeti bizottság megelégszik száz koronával is. Nagyobb számban járnak továbbá a naszvadiak Nyítrára, Aranyosmarótra, Galgócra, Selmecbányára, Zólyomba, Besztercebányára, de hordják a paprikát Bratislavába, Zsolnára, Osztravára s még ki tudja, hová. Én magam Besztercebányára járok. Az ember úgy van ezzel, hogy amelyik helyet megszokta, kitart mellette. Egyrészt azért is, mert ha már megfizette a kezelési költséget, akkor miért fizessen érte még egyszer, aztán pedig azért is, mert megszokta az ottani embereket, szokásokat, kiismerte a piacot, tudja, mikor kell indulnia ahhoz, hogy időben odaérjen, mire kell útközben ügyelnie... A naszvadiak különben nem sajnálják a pénzt, de azért nem szórják fölöslegesen. Nem nagyon sietnek az adófizetéssel. Van, aki megmorogja, haragszik és ez bizony eléggé kimerítő. Még jó, hogy a szezon a nyári hónapokra esik, amikor a gyerekek már nem járnak iskolába. Különben nem is tudom, hogy mi lenne. Ezért Is van az, hogy január elsejétől kilépek munkahelyemről, otthon maradok, legalábbis addig, amíg a gyerekeim kicsinyek. Az embernek a munkában is meg kell állnia a helyét és a családon belül is, s ez egy kicsit sok. Csak idegeskedünk, kapkodunk. És ehhez még a paprika! De most már ennek vége! Kevesebb lesz a pénz, de majd csak megleszünk valahogy. Valamit a paprika is hoz majd a házhoz és legalább nem kell majd rohanni, idegeskedni...

Takács Ferencék a II. körzetben laknak. Az udvar végét náluk is a fóliasátrak vázai uralják. A fóliát már letépte a szél, itt-ott lebeg csak egy-egy darabja. Az udvar rendezett, a fal tövében gondosan összerakott padlódeszkák, bent a szobában hangosan szól, azazhogy bömböl a rádió, zúg a ház a tánczenétől, és ezért aztán elég sokáig keli kopogtatnom, míg végre előkerül a szobából Takács Ferencné. Öt is a naszvarli paprikatermesztésről faggatom:

— Jaj, arról én nem sokat tudok mondani! Inkább az uramat kellene megkérdeznie, mert nálunk ő foglalkozik vele. Kár, éppen nemrég ment el; ebédelni volt itthon. Talán ha előbb jött volna ... Én csak vigyázok a fóliákra, meg a paprikára, a többi az ô dolga. De elmehet utána, itt dolgozik a „demizsonosban” ... Tizenhat évig én is ott dolgoztam, de már nem bírtam, már nagyon oda vannak a kezeim. Reumás vagyok, fáj a derekam, meg aztán a nagymama is nagyon beteg, amíg ő él, s amíg idehaza vannak a lányaim... Nemrég mentek férjhez, most másodmagukkal vannak... Két hónapja született az első unokánk — mondja s közben látom, hogy az egyik lánya a folyosó ablakában kíváncsiskodik, a másik pedig indul valahová hátra a kamrába, nyilván azért, hogy ő is lásson. Bizonyára azért is a hirtelen támadt mozgás, hogy szemügyre vegyenek, mert mint utólag kiderült, nem is olyan régen járt valaki ilyes- íorma a faluban, s miután napközben jól szemügyre vette a portákat és az egyes jól