Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Chňoupek, Bohuslav: Ezüstpénz

Ma már tudja, hogy a feladatot megoldottuk. Öt évvel később történt, hogy a szövetkezet majdnem felbomlott, egy igen kellemetlen gyűlésen; nem tudtunk egymás szemébe nézni, foghegyről beszéltünk, kezet sem nyújtottunk. Sokan hazamentek a gyűlésről, a fejük kóválygott, mintha ittak volna, néhányan köptek egy hegyeset, és olyan is akadt, aki kijelentette, hogy ezekkel a „régi újakkal” sosem fog kezet, és nem ül le velük egy asztalhoz.

De látja, az idő mindent megold. A mindennapi munka összehozott bennünket. Mint ahogy a gyűléseken mondják, mindig újabb és újabb feladatokat állított elénk, míg aztán lassan kezdtük elfelejteni, ki régi tag és ki új, ki szökött meg, és ki jött vissza, ki kinek nem akart kezet adni, és ki kivel nem akart leülni egy asztalhoz. Végül is, ha az ember feje fő a gondoktól, hol szerezzen olcsón széltörte fát, hogyan növelje a vetésterületet, a legelőket lecsapoljuk-e vagy felszántsuk, melyik elhagyott építőtelekről szerezzünk követ, és hol salakot az idomtéglához, akkor lassan, de biztosan megszűnik ezekkel a dolgokkal foglalkozni, míg egyszer csak végképp megfeledkezik róluk.

Azért nem mondom meg magának név szerint, ki milyen volt, ma, három évvel a történtek után, mert ez már végeredményben nem számít.

Az élet megy előre, nemsokára már itt sem leszünk, utánunk jönnek a fiatalok, őket meg bizony nem érdekli, ki kicsodát ócsárolt, és ki mikor szökött meg a szövetkezetből.

Až ő számukra — és tulajdonképpen már a mi számnkra is — csak egy Lukó, csak egy szövetkezet létezik.

És itt vagyunk mi, akik a szövetkezet fürdővizébe, akárcsak az újszülöttébe, a régi szokás szerint fűrészt tettünk, hogy dolgos legyen, cukrot, hogy jó legyen, sót, hogy az emberek szeressék, és ezüstpénzt, hogy gazdag legyen.

1957

Kopasz Csilla fordítása

Prandl Sándor felvétele