Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - Ébert Tibor: Vadgesztenyék
— Kik a kedvenc zeneszerzőid? — Beethoven, Bach, Brahms. — Ilyen sorrendben? Megismételte: — Beethoven, Bach, Brahms. — Bé, bé, bé, mindegy. No, a Bartók Bélához asszimilálódik a három bé — jegyezte meg Albrechtné tréfásan. — Szervusztok, találkozunk — búcsúzott el a nagydiák a fiúktól, akik kikísérték az útra. — Hol, mikor? — Hát a Klarissza utcában, a gimiben. Majd lecsúszom hozzátok a korláton az egyik nagyszünetben. Öt óra múlt. A dombról a Kórház utcáig legalább húsz perc. Ilyenkor októberben már rövidek a délutánok, s a lámpagyújtogatók egyre korábban indulnak, hogy felkattintsák a gázlángot. Ezek a sápadt hideg fények már gyulladoznak a városban. A hegyi utakat már majdnem bepólyálta az este. A jegenyék felsöpörték az eget, horpadt völgy vödörbe hullottak a felhők, de nem látni csillagot. A keménygalléros, nyakkendős nagydiák lépéseibe kapaszkodik és az ismerős kövekbe, kavicsokba, hajlatokba, gödrökbe, amikor elhagyja a levelek, füvek fanyar illata, tudja, hogy lejjebb ért. Átvág a négytornyú vár irányába, úgy rövidebb. Holnapra még tanulnia kell. Földrajz, fizika, magyar, torna, latin — gondolja. „Mint a hímszarvas — ugyebár — kit vadász sérte nyíllal, fut sötét erdőbe sajgó fájdalmával; fut hideg forrásnak — ugyebár — enyhítő vizére, és ezerjófüvet tépni sebére.” Elmosolyodik. Ugyebár tanár úr, Franci, egy magyaróra alatt 90-szer használta ezt a kérdőszócskát. Ugyebár Bartók fiam? „Jaj, de — ugyebár — a forrásnak kiszáradt az ágya, az ezerjófüvet írül nem találja, minden ág megtépte, — ugyebár — tüske megszaggatta. Úgy, hogy most aléltabb az istenadta.” Magyarból is van lecke — ugyebár? Latinból dőli. Holnap dolgozatot' írunk. Clarorum virorum facta moreque posteras tradere... Kiváló emberek tetteit és jellemét az utókor számára megörökíteni szokás, ez az, amit még ma sem mulaszt el kortársaival szemben egyébként közömbös nemzedékünk akkor, ha egy nagy jellem diadalmasan felülkerekedett azon a fogyatékosságon, amely a nagy és kicsiny közösségekben egyaránt megvan .. . Ignorantium recti et invidium ... az igazi érték nem ismerésén és az irigységen. Igen, clarorum virorum facta moresque posteras tradere ... Teljesen besötétedett. A keménygalléros nagydiák tudja, amott a macskahátú hegyen túl Ausztria. Kétfejű sas, erre néz, arra néz, mindenhova száll, hegyes csőrével, karmaival. Kiváló emberek tetteit és jellemét az utókor számára megörökíteni... A Duna szalagja olyan innen fentről, mintha vizes tej dermedne a tájon, pedig víz, mozgó, hömpölygő, dagadó víztömeg. Túloldalon kezdődik a síkság, beláthatatlanul, végtelenül. Itt a hegyekhez biggyesztve lapulnak a házak, a dóm, becövekelte magát a város a hegyekbe, időbe, történelembe. Megint Tacitust idézi... Kossuthról kellene szimfóniát írnom! — Majdnem felkiált. A keménygalléros nagydiák megáll. Igen! — mondja félhangosan és körülnéz. Egyedül van. Mi ez a zsebemben? Egy vadgesztenye! Kitapogatja gömbölyű- ségét. Egy vadgesztenye. Egy hang. Egy fölösleges hang? De mit csináljak vele ...? Elhajítom. A négy világtáj felé bárhová elhajíthatom. Merre hajítsam? Ahogy megfordulok tengelyem körül: amott északnyugat, amott Ausztria, amott a dombokon túl észak, amott, amott a háztető fölött dél-kelet felé Magyarország mélye, csöndesen, hosszan, feketén elnyúlva. Egy vadgesztenye. Egy fölösleges hang? Egy kiáltás? Egy vadgesztenye! Gyönge a karom, a testem, de arrafelé hajítom, arrafelé célzok, amerre utam, amerre fordulnak lépteim... amerre bizalmam, érlelődő elhatározásom, jövőm. Nem volt már messze a város. A keménygalléros fiú, Bartók Béla, a nagydiák ereszkedett, leereszkedett a dombról, cipőjére vizes avarfoszlányok tapadtak, aztán érezte, ezek már kövek, bazaltkockák .. .
