Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Ébert Tibor: Vadgesztenyék

— Folytasd! — mondta a nagydiák.

— Mit folytassak? Ennyi a melódia.

— Folytasd, rakd ki a kíséretet hozzá az alsó öt vonalra. Hát nem zeneszerzők vagytok?

— Ühüm, jól megfogtak, Charles!

— Nem azt állítottátok, hogy műveket szereztek?

— Megpróbáljam? — kiáltott Sándor.

— Várj! Vajon a kíséret nem tartozik a dallamhoz? S a kíséret, a mű nem fáradozás, erőfeszítés? Nem eredménytelenség? Kudarc, lehetőség? Nem kísérletezés? Nem légvár?

— Megcsinálhatom?

— Most már igen. — A nyakkendős nagy határozottan, szépen hangsúlyozva énekelte a melódiát. Többször egymás után.

— Megvan!

— Bene, bene . .. Ugye, mégse légvár ez?! Még akkor sem, ha elgurulnak, elmozdulnak a gesztenyék a vonalakról, lesöpri őket a szél, az eső.

Hatalmas kottapapír volt a vár, az erődítmény, az udvara: a zene.

— Gyertek, zümmögjük el a dallamot — mondta a keménygalléros, nyakkendős nagydiák.

Vadgesztenye a karmester, vadgesztenyék a hangjegyek. Sokáig zümmögtek: egyszó- lamúan, többszólamúan.

— Mi legyen a mű címe? — kérdezte a nagyidák. Egyikük se felelt. Legyen: Vad- gesztenyék — és odaírta a kotta fölé, belerajzolta a bottal a földbe.

Lassan, talán még észrevétlenül, alkonyodott. Mintha hűvösség libbent volna.

— Mondd, mióta vagy te zeneszerző? — kérdezte Károly.

— Zeneszerző? Diák vagyok ... Megcélozom a fát. Kedvem támadt, szeretném eltalálni azt a fát — és máris villant a mozdulat. Nem sikerült.

Legalábbis két méterre süvített el mellette. — No mégegyszer. Ez se talált. Menj talán kissé közelebb.

— Nem, innen akarom. Megkísérlem még néhányszor.

Egyetlenegyszer sem sikerült.

— Ügyetlen vagyok. Haragudhatnék magamra. Csupa zéró. A kudarc elítélt.

— Ugyan, nem olyan nagy dolog ez. — Károly dobott és eltalálta a fát.

Néhányszor megismételte, minden koppanás egy pont, egy felkiáltójel volt a siker

után. — Dehát ez marhaság, — s a gesztenyét a földhöz vágta. — Ha mindenki azt csinálná, azt végezhetné, amit kellene, nem veszne kárba annyi energia, annyi emberi akarás, elképzelés. Nem mehetnék el céllövőnek.

— Céllövőnek, te?!

— Miért? És ha elmennék? Elmentem volna? Vagy megtanultam volna tisztességesen célba találni, és mondjuk fellépnék egy cirkuszban, vagy csak félig tanultam volna meg, vagy valahogy, vagy sehogy. Sehogy ... A céllövő minden bizonnyal mindig célba talál. A tevékenység dönti el helyünket az életben. — Megindult lassan, kimért léptekkel, a két fiú követte. — Zenét szerezni... Alkotni... Az alkotói tevékenység azonban más, nemcsak képesség, gyakorlat, akarat, szakma. Nem is tudom, hogy fejezzem ki magam, nemcsak tőlünk függ.

— Hanem kitől? — szinte egyszerre kérdezték.

— Gondolom, az egész világtól.

— A világtól? Pah! Csak nem azt akarod mondani, hogy esetleg a szatócsnak köze van a kompozíciókhoz?

Károly kérdésére mindkét fiú harsányan felnevetett.

— Attól függ. Talán köze is lehet.

— Fantasztikus!

— Ne vedd rossznéven, ez képtelenség.

— A világ felkínálja magát.

— A szatócs!

— A fűszerek, a halak, petróleum, kandicukorka ... meg a zeneszerzés!

— Hát talán: ez mind ... A világ felkínálja magát. Őszintén észrevéteti magát. A jelenvalóságával, a fontosságával.

— Na és? Ebből lesz a zene? — Károly elkezdett énekelni, rekedten, hamisan. — Egy szatócs szimfóniája!