Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Ébert Tibor: Vadgesztenyék

— Hogy képesek legyünk birtokolni, észre kell vennünk a valóságot, amely belénk vésődhet lenyomatként. Talán nem is rossz az, amit csináltál. Mindezt le is írhatnád egyszer.

— Hát nem bennünk a világ?

— A só, a bab, a bors, a kömény, a liszt... Nem én vagyok a világ?

— Nem elég észrevennünk a valóságot, a viszonyulásunk, az egész valósághoz való közelítés dönti el, ki tudunk-e valamit fejezni belőle, kifejezhetjük-e.

Többször körülsétálták az ovális alakú mélyedést.

— Bizonyára mindent meg kell tanulnunk, amit csak lehet: a vallomáshoz azonban ez nem elegendő. — A nagydiák megállt. — A képesség mást is jelent, valamit ki kell fejeznetek.

— Természetesen.

— Magunkat.

— Vagy a szatócsot, pah! A hordókat!

— Valamit ki kell fejeznetek. Az igényt. Ez is képesség.

— Milyen igényt? A disznósajt igényét a pulton?

— Beszélj világosabban!

— Az élet, a történelem, a változó ember, a kor igényét, amelyben élünk, a jelent, a múltat, a jövőt... a kapcsolatainkat, kapcsolódásainkat, a vágyainkat, küzdelmeinket, elképzeléseinket, a megvalósulást... mindent... a fákat, a gázlámpákat, a lóvasutat, a disznósajtot is ... mindent. Egy darabkát kell felvillantani belőle, darabkákat. A legkisebb dal, néhánysoros kottapapír is az lehet... a teljesség. — Megállt, kissé lehajolt, s a két fiú szemébe nézett. — Nem vagyok biztos abban, amit mondok, csak szeretném, hinni akarok benne ... Nem is tudom, oly sok mindent fecsegtem nektek. Lehet, hogy zavarosan fejeztem ki magam. Bizonytalan vagyok .. .

— Erős vagy, de nagyon erős.

— Igazatok van, tulajdonképpen erősek vagyunk. Mindnyájan rettenetesen erősek. Tanuljátok az összhangzattant.

— Az összhangzattant már majdnem megtanultam, jóformán tudom.

— Nem tudjátok, nem tudom, nem tudja senki! — A nyakkendős most gesztikulált először, mozdulataival aprócska szikár vonalakat húzott.

— Talán azt akarod mondani, hogy nem sajátítható el?

— Elsajátítható! De a világ tele van ismeretlen és új harmóniákkal és ellenponttannal és formákkal és törvényszerűségekkel, szabályokkal. Tobzódása végtelen, megállíthatatlan. A létezés ez a teljesség: kimeríthetetlen. Olykor bizonyosság, olykor hallucináció, olykor megtorpanó gyávaság, olykor megújuló csodaként felfedezés.

— Csodálatosan beszélsz.

Megint rótták tovább az erődítmény lapított körét.

— Hát ha csodát említettetek, akkor tudjátok, mi a csoda? A csoda ez az örökké megújuló fejlődőképesség a kis és nagy világban, a létezésben és bennünk. Ami tapintható, hallható, látható, felismerhető... lekottázható. Ami fejlődőképes, az csoda. Ami nem, az vak, béna, süket, elsorvad... hangtalan.

— Különös ember vagy te, nem mindig értelek. A nagydiákok okosságával beszélsz — mondta Károly.

— Nincs nagy különbség köztünk, legfeljebb ti is megtanuljátok majd azt, amit én már megtanultam. Ti is érettségizni fogtok, el fogjátok énekelni a Gaudeamus igiturt, lekottázzátok, meghangszerelitek, írhattok belőle egy hatalmas zengő szimfóniát.

— Addig még sok víz folyik le a Dunán.

Mindnyájan érezték az idő múlását, de bennük cammogott az idő. Elhallgattak, így maradtak szótlanul. A keménygalléros fiú leült a kosárra. Sándor egy fának támasz kodott. Károly lehullott levelekbe süppedt. Szabályos háromszöget képezett köztük a távolság, egyenlő oldalú triangulumot.

— Azt hiszem, kérdeztetek tőlem valamit — szólt a nagydiák.

A két fiú már rég elfelejtette, mit.

— Nem tudom, megfelelhetek-e nektek. — Köröket, vonalakat rajzolt a bottal a föld re. — Az ember számadást csinál, ha emlékezik. De nagy itt a csend, túl komolyak vagyunk. — Nem rajzolt ügyesen, minduntalan megbicsaklott, elcsúszott a bot. — Nos, hároméves koromban botot kaptam, s ennek igen örültem. Anyám zongorázott, ,s.,én