Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Ébert Tibor: Vadgesztenyék

a Kézfogással belenézhettek, úgy érezték... Sándor arra gondolt, hosszú-hosszú időre megmarad, mint egy fénykép, amely megőrzi a vonásokat, a pillanatot, megdermed az időben... Aztán elindultak a bokrokkal szegélyezett utacskán, szállingóztak a levelek, önnön súlyuknál fogva pörögve, mígnem földet értek. Sándor és Károly közrefogta a keménygallérú diákot, egyszerre lépdeltek, mentek a kaptatón a várba. Megérkeztek.

— Itt nincs ülőalkalmatosság?! — kérdezte Sándor.

— Elszaladok a kosárért, megfordítjuk. — Károly eltűnt.

— Hát hiába, Javíthatatlanok vagyunk, az ember mindenképpen eredményre törekszik. Ha le akar ülni, az ülés ténye elégíti ki, az az eredmény. — A keménygalléros felnevetett, elindult a tisztás szélén, az ovális kerületen. Aztán nagyon halkan mondta.

— Pedig eredmény a befejezettség is, meg a befejezetlenség is. Eredmény az is, hogy rájövünk arra, amit rosszul csinálunk, ami tehetségtelen, használhatatlan. Most nem a székre gondolok — megállt, megint fölnevetett —, sem a kosárra.

— Eredmény az eredménytelenség? — kérdezte mohón Sándor.

— A fölismerés.

Károly maga elé tolta a kosarat, mely bice bócán gurult, mint egy ötnegyedes keringő, mindenáron el akart dőlni. Károly visszapofozta. — Látjátok, itt is egy eredmény, kész alkotás. — A nagydiák nevetett, előtte állt meg a kosár. — No, ráülhetünk. — Leült a kosárra. — Hát ha mű lesz valami, abban nyilvánul meg, hogy mű lesz — és örömében dobbantott egyik lábával. — Komponáltok?

Károly látványosan legyintett:

— Hogy van az, hogy mindig eszembe Jutnak a dallamok, de gyötrődöm, milyen kíséretet is rakjak alájuk. — Kíséretet? Azt tanuljuk egyrészt az összhangzattanban, majd később az ellenponttanban.

— Dallamot komponálni? Lári-fári, az Is valami?! Bármikor bebizonyítom.

Sándor elkezdett fütyülni egy dallamot kétnegyedben.

— Az nekem is könnyen megy — és Károly háromnegyedben kezdett el fütyülni.

Fütyültek mindketten, hangosan. Bizonyításképp túl akarták licitálni egymást. Irtózatos kakofónia volt ez így. A nagydiák hallgatta, elmosolyodott, kiszűrte az egymáshoz tartozó hangokat a zűrzavarból, elválasztotta a két dallamot egymástól. Aztán elhallgattak, megszűnt a füttykoncert. A csöndben apró neszfullánkocskák moccantak, de azért csönd volt, hosszú csönd, szinte érezni lehetett a mélységét, térfogatát. Mígnem a nyak- kendős halkan megszólalt:

— Légvárakat is építhetünk. Igen ... gondolom, de talán a légvárak olykor sziklákból is épülhetnek, és erre csak később jövünk rá, később vesszük észre.

— Építettél már légvárat? — kérdezte Sándor.

— Nem tudom, talán, valószínűleg. Nézzétek, itt vannak ezek a vadgesztenyék.

— Mit akarsz velük? Elegünk van a hajigálásból! — csattant fel Károly.

Tulajdonképpen most ért véget a hosszú ideig tartó csend.

— A légvárakra gondolok. Fütyüld csak el azt a melódiát.

— Már elfelejtettem. — Sándor elkezdett fütyülni.

— Na, most ezt lekottázzuk vadgesztenyékkel.

— Vadgesztenyékkel?!

— Hozok kottapapírt — mondta Sándor.

— Elég lesz ez a bot. Bevonalkázzuk a földet, mint Arkhimédész. Ö köröket rajzolt, mi öt vonalat fent, ötöt lent. S a gesztenyékhez ragaszkodom.

— Segítek vonalkázni.

— Ogy, úgy, Sándor, fütyüld csak azt a dallamot, abba ne hagyd.

Sándor fütyülni kezdett.

— Mintha zsinórral húzták volna, gyönyörű! No mármost, a gesztenyék barna háta a negyedhang, fehér hasuk a fél, illetve egész hangjegyek. A hangszárakat hozzárajzolhatjuk. Így ni! Rakd ki a felső vonalakra a melódiát.

— Ez nem különösen bonyolult. Láttatok már óriás sakkot? Emberi sakkot? Ez is olyan. Hasonlít.

Károly rakta a hangokat.

— Helyes. Taktusvonal. Jó. Eddig hibátlan.

Sándor rendületlenül fütyült, fütyülte a dallamot, közben egyik lábáról a másikra támaszkodott.

— Kész.