Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Ébert Tibor: Vadgesztenyék

— Nem kímélem, a múltkori medvecukor miatt! Hatvan fokos szögben először lassú, ingerlő tüzelés. — És már nyúlt is Károly a zsebébe.

— Feu!

A keménygalléros, nyakkendős nagydiák az útra bámult: „Igen, igen. És ez a ritmus jól kupán talált. Nocsak.” — Ekkor nézett csak föl furcsán, esetlenül a fákra, az égre.

— Te, ez nem Polányi — Károly rángatni kezdte a zsinegkészülék papírdobozát.

— Nem, nem Polányi.

— Micsoda Napóleon! Császár! Hatökör!

Hasonlított rá. Meditálva, elmélázva jött.

— Te, ez Bartók.

A nyakkendős fiú még mindig az eget nézte.

— Tisztázni kellene a dolgot — morzézták odafent.

— Te vagy a parancsnok — ment a válasz.

— Szóljak neki?

— Te vagy erre officiális, és a te hibád.

Sándor nem volt gyáva. — Elnézést kérünk, tévedés történt. Azt hittük, ellenség. És csak játszunk, háborúsdit — szólt ki az útra.

A nyakkendős mosolygott. — Senki sem érdemel alattomos támadást, akármit érdemel is, mondjuk vadgesztenyecsípést. No jő. De védtelen ellenséget megtámadni, akárhogy van is, gyenge igazság, legalább úgy gondolom. — Egészen közel állt Károlyhoz, szemében belső lobogás, nézése mélyről merült fel, mintha nem is a szem üregéből. Mélységeken, mélységek fölött, rétegeken csillogott a pupilla, a mélység kívánkozott a felszínre; a látható felszínre, melyet körülvett a külső mosolygás, ez keretezte göm bölyűen a mélységet. — Hát azért csak játsszatok, háborúzzatok a vadgesztenyékkel es egymással, egyenlő esélyekkel.

— Nem haragszol? — kérdezte Sándor.

— Nem, dehogyis. Azért nagyszerűen lehet itt háborúzni, sok itt a gesztenye. — Lehajolt, felvett volna a földről egy gesztenyét.

— Várj, ne vedd fel a földről, adunk mi neked gömbölyű óriásgesztenyét. — Károly máris belemarkolt a kosárba.

— Tulajdonképpen hülyeség ez. — A pillanatnyi idillt Sándor szavainak kése vágta ketté.

— Hát attól függ! — A nyakkendős nagydiák még közelebb jött, most jól lehetett látni felnőttes arcát.

— Igazán nem haragszol? — kérdezte Károly, és kinyújtott feléje három óriási gesztenyét.

A nagydiák elvette, megindult volna, aztán csakugyan elindult tétován. — Persze, azt hiszed, hogy éretlen gólyák vagyunk. De mi zongorázunk is, meg komponálunk. — Szemrehányás és büszkeség vegyült Károly hangjában.

— Mindketten zenéltek? — torpant meg a nyakkendős.

— Igen, és már komolyabb műveket szerzünk.

— Műveket?

— No jó, jó, nem olyanokat mint te, de azért mégis.

— A mű mégis mű, te csak tudod.

— A mű?...

— Nem jönnél be hozzánk? Nem jó így a kerítésen át diskurálni — mondta Sándor.

— Hát nem akartok játszani?

— Szellemtelen játék, fölösleges időtöltés. — Sándor a töltésen állt.

— Nem bánom, tíz percre, mert csakugyan sietek...

Alig néhány lépésnyire a kapu, kovácsolt vasból, málladozik, pattogzik róla a festék. Sándor és Károly felsorakoztak.

— Bocsáss meg. Hogy... hogy is mondjam, orvul megtámadtunk az előbb. Engedd meg, hogy bemutatkozzam: Albrecht Sándor vagyok, harmadik osztályos főgimnáziumi tanuló.

— Moróc Károly, harmadikos a főgimnáziumból.

— Mivel hogy én léptem át a kaputokat, nekem kellene bemutatkoznom.

— Neked? Ki ne ismerne téged?.

Jól ismerték ezt az arcot az iskolai ünnepélyekről, a folyosókról, de most, hogy