Irodalmi Szemle, 1975

1975/9 - Duba Gyula: Búcsú Pavol Horovtól - Horov, Pavol: Vers

búcsú Pavol Horovtól

Már csak emlékeinkből villan ránk gunyoros mosolyú, szakállas arca; a költő halott. Vele az emberi szellem egy szép, életerős és melengető árnyalata tűnt el körünkből. Maga írta negyedszázaddal ezelőtt; „Nem a halálra, ujjongó reggelekre / s boldog életre esküdtem töl én.” Mint minden igaz költő, ő is az élet pártján állt. Azt is vallotta: „Az álmot nem ölheted meg . ..” Az élet vállalásában következetes volt: élte és formálta művészetének anyagaként. Soha nem menekült előle, még a művészet nehéz korszakaiban sem. Mert azt is ő írta az ötvenes évek elején: „jogom van búsulni...” Vallotta és védte a költő jogát, s ez által az élet érzelmi és értelmi teljességét, az emberi szépséget ős humanitást. Gazdag és maradandó értékeket alkotott a szlovák költészetnek, szülőföldje, Kiszuca népének, nemzetének.

Barátunk volt. Túl a nyelvi különbözőségeken, felül az életérzésbeli másságon értettük egymást: az emberség és együvétartozás közegében találkoztunk. Becsültük egymást, emberek voltunk egymással szemben. Halála fájdalmas veszteségünk.

„A holtakra ki emlékezik ...” — írta 1947-ben, a háború után, amikor az emberiség éppen csak számbavette szörnyű sebeit. Emlékezünk Pavol Horovra, és ránkvetett utolsó tekintetét — mint saját halottunkét — megőrizzük.

Duba Gyula

ünnepélyes verssel

Ünnepélyes verssel dicsérlek, mint lengő zászlót, alacsony ég alatt, mikor földig érnek a felhők, és mindent bevon az eső, egyre öntve szennyes, véres, szörnyű áradatot.

De te ez árból kiemelkedsz s vakító délbe magasodsz.

Cselédlány voltál, a sarokba rúgtak, mint a rühes kutyát, melyet korbácsra, szidalomra szoktatnak. „Feküdj ott le, rágd a csontokat — adta parancsát a grófi nép — de nem szabad érte kúsznod, csak ha urad már kiüríti a poharat.”

Pavol Horov