Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - Sesztalov, Juvan: Visszatérés
A manyslk törzse alighanem a túlélőkből keletkezett. Az aggastyánok ugyanis sokat emlegetik a vízözönt, sok mindenre emlékeznek. S az új emberiség kora a vlzözöntől számítódik. Sokezer év telt el azóta. Ilyenek hát a manysik. Ilyen ősrégi az eredetük. A vízözön állítólag borzalmas volt. A legmagasabb fák sem látszottak ki a hullámokból. Csak az Ural szürke fejét nem tudta lebírni az ár, mely mindent elsöpört, ami útjába került. Gyakran egyazon tutajon menekült a gyík és a farkas, a kígyó meg az ember. A farkas nem vicsorította rá fogát a nyúlra, a jávorszarvas nem döfte meg szarvával a medvét, a coboly nem falta fel a mókust, a rozsmák sem morgott, s az ember sem vetemedett csalafintaságra. Jámbor volt, akár az állatok. Mitől szelídült meg egyszeriben minden élőlény? Talán a tegnapi vadságot felváltó hirtelen rémülettől? Tán mert töprengésre késztette őket a tudat, hogy elillan alóluk a föld? — Volt tehát a földön örök jég is. Meg szent vízözön is... S most ismét közeleg valami... Forradalomnak hívják! Reszkessetek, emberek! Eszméljetek fel végre! — Jaksza úgy fejezte be beszédét, mintha nem is mesét, hanem sámánigéket mondott volna. Szóival nyomban kinyilvánította ellenérveit. Azt mondta, ő már látta a forradalmat. Nem hasonlítható az semmiféle vízözönhöz. És nem is szellem, ahogy eddig képzelték. A forradalom emberek tömege, akik meg akarják változtatni életüket, azt akarják, hogy a szegények is boldoguljanak. Egyébként mégis özönvízre emlékeztet. Csakhogy ez me rőben más áradat. A kapzsi és gonosz embereket nem hullám sodorja el, hanem a szegények ereje. S a szegények nagyon erősekké válhatnak, ha összefognak, ha egységbe tömörülnek. Szóival saját szemével látta, milyen erős volt Ványka, az orosz favágózsellér. A bírót Is maga előtt terelte, lövésre emelt puskával.. . Valaki felnevetett s közbevetette, hogy mindez régi nóta. Hányszor próbálkozott Ekva- pigrisz is Ilyesmivel, s bár olykor sikert ért el, a többieknek mégsem változott meg az élete. A szegények továbbra is szegények maradtak. — Engem megmentett Ekva-pigrisz — kiáltott fel indulatosan Szóival. — Most másképp hívják: Senykin a neve!... Most a mi Ekva-pigriszünk orosz vitéz képében jár-kel a világon. Azelőtt azért nem győzött, mert egyedül küzdött. De most Beriozovban minden szegényembert a táborába gyűjtött. A kupecet, a bírót és a hivatalnokokat lóvá tette, a bötrönbe zárta. S a szegények táborában „elvtársinak szólítják egymást a férfiak, és ez a megszólítás azonos a mi manysi „ruma” szavunkkal! Sajnos, valahonnan egy új gonosz szellem került elő, bizonyos Kolcsak. Elfogta Senykint és a barátait. Ekva-pigrisz-Senykint elfogták. Engem is elfogtak. Egy hajófedélzet kóterébe löktek bennünket. A hajón Ekva-pigrísz a bizalmába fogadott, s elárulta, hogy van egy bajtársa, aki a legokosabb mindük közül. Leninnek hívják. Vele fognak most uralkodni a szegények, s végleg legyőzik a gazdagokat. Ekva-pigrisznek most már jól megy a sora: saját eszessége és leleményessége Lenin bölcsességével párosult. Ekva-pigrísz létét senki sem vonta kétségbe. Am Lenin nevét sokan most hallották először. Hihetetlennek tűnt előttünk, hogy létezhet egy olyan okos ember, aki nem kenetteljes szavakkal, hanem tettekkel segít a népen. A vén Jakszán nyugtalanság lett úrrá, mivelhogy más mederbe terelődött a beszélgetés. Dürögni kezdett, mint a fajdkakas tavasszal. Csengő patakvízként csörgedeztek a mondatai. Ügy látszott, Torumhoz fohászkodik, hűséget esküszik neki. Esküvései szöget ütöttek azok fejébe, akik már kis híján elvetették a lét örök törvényét, mely szerint a szegények sem élhetnek a földön a gazdagok nélkül, mert ha a gazdagok letűnnek, vége lesz a világnak. Nem a vagyon által, hanem a hitért való harc eredményeként születik meg az evilági boldogság. Azt mondta Jaksza, két ádáz ellensége van a manysi népnek: a nagyhatalmú Krisztus és a szolgája, a furfangos pópa. Ha boldogok akarnak lenni a manysik, őellenük hadakozzanak! Jaksza úgy szónokolt, mint a sámánok. A parázs, mely majdnem kialudt már a régi tűzhelyen, nyugtalan lánggal újra fellobbant, szikrákat hányva a sötétségbe. S az emberek is nekihevülten, figyelmesen hallgatták az öreg Jakszát, aki gyűlölködve pillantott Szolvalra, majd bőbeszédűen becsmérelni kezdte valamelyik szellemet, s ügyet sem vetett többé a legényre. Szóivá! érezte, hogy a titokzatos átkok mind az ő fejére hullnak... Veres János fordítása
