Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - Sesztalov, Juvan: Visszatérés
Mialatt az illatos teát sztircsölték, Szóival is sok mindent megtudott a falujáról és a környező manysi településekről. Apránként hatoltak a tudatába a kis örömök, nagy bánatok foszlányai. Azon a tavaszon óriásira dagadt a szomorúság fellege. — ... Vaskó közkatonát felakasztották ... Megölték, de nem a dúvadak ... Emberek! — Mit mondasz? Hát van ember, aki ilyesmire vetemedik? — Hátha önkezével cselekedte ... — Nem, dehogyis. — Bizonyára az emberevő szellemek tették ... — Arról a Vaskó katonáról beszéltek, aki a cári hadseregben szolgált, és akitől először hallottuk, hogy nincs többé cár, s kitört a forradalom? Nem is oly régen bizony még így csodálkozott és hitetlenkedett volna minden manysi. Most azonban csak elvétve hangzottak el ilyen kérdések és közbeszólások. Az emberek saját szemükkel látták, saját szívükkel érezték, hogy borzalmas dolgok zajlanak körülöttük. Vaskó közkatonát felakasztották, két fiatal manysit elhurcoltak, a teheneket levágták, a lovakat elkötötték, s feltúrták a ládákat — szőrme után kutatva. — Nem a szellemek tették! Még az erdei kísértetek, a manysik örök ellenségei sem kegyetlenkedtek ennyire soha! S ezeknek, akik itt jártak, szemük és lábuk volt, akárcsak nekünk. De a szemük nem a földi szépségek látványától csillogott, hanem prédákra lesett._. Kezük nem szerszámot emelt, hanem életeket oltott ki. Halnyúzó kés helyett szuronyt markoltak. Lábuk nem arra lépkedett, ahol a lét varázslatos titkai rejtőztek. Kik voltak hát ezek. a gonosztevők? — A fehérek!!! Gonosz szellem sok van, de a fehérek náluk is többen voltak. Ahová tapostak, feketévé sötétedett a mély tavaszi hó. S mindenből vér serkent, amihez a kezük hozzáért. A beriozovi bíró vezette őket a faluba. Vaskó katonát is ő szolgáltatta ki nekik. Nem, manysi az már! Az állatnál is rosszabb. Pedig azelőtt törzsfőnöküknek tekintették; a manysik. Tisztelettudóan járultak eléje az emberek különféle bajaikkal. Két békéltető' bíró társaságábabn intézte a peres ügyeket. Igazságtevést és oltalmat vártak tőle. S íme, kimutatta a foga fehérét! A manysik nem hisznek már a hatósági közegeknek. Maguk szeretnék eldönteni, hogyan éljenek ezután. De kire bízzák a hatalmat? Egyre több szó esett istenről, sámá nokról... Mindenki az öreg Jakszára és Szolvalra szegezte a tekintetét. Szóival elmondta, hogy Belogóriában is megfordult. S hogy az a hely, ahol a legendák szerint a jósmadár, az Arany Hattyú szentélye és fészke volt, most felperzselt terület. Fű sem nő már ott, a halott fák nem örvendeztetik zöld lombbal a szemet. Észak legnagyobb' zarándokhelye eltűnt a föld színéről. Valaha ott fenn, a magas halom tetején, a szent vörösfenyők és cirbolyafenyők között szarkalábra támaszkodó kunyhó állott. Abban a kis kunyhóban volt az Arany Hattyú áldozati oltára. E tűzmadár állítólag meg tudta jósolni a jövendőt. Ezért tódultak tömegestől a kunyhóhoz az emberek, hogy tanácsot üljenek a halmon. Minden év tavaszán nagy összejövetelt rendeztek. A zarándokok csónakokon érkeztek. A csónakok száma a szúnyogokéval vetekedett ilyenkor. A meredek partnál kötöttek ki a ladikok. A manysik lassan, csendben, méltóságteljesen közeledtek az isteneknek szánt értékes áldozati ajándékokkal. Egy vén sámán, bölcs öreg látnok köszöntötte őket. Alázatosan vette át az ajándékokat, s minden egyes látogatóhoz nyájasan szólt, felfedvén előttük a megélt és az eljövendő napok titkait. Elmondta, mit látott éles szeme a könnyűszárnyú szellemek birodalmában. S amikor leszállt az éj, és a fekete égből aláereszkedett a szentélybe a lángsugarakat hintő aranymadár, elkezdődött a nagyszabású sámánszertartás. Az Ob széles vizét is tündöklővé fényesítette a tüzek lobogása, s az emberárnyak nyugtalanul vergődő, lepkeként vibráltak. Hangos dobpergés zajában a vén bölcs, a szellemek kebelbarátja halkan társalgóit, tanácskozott a madárral, nem lehetett a szavát érteni. Nagy, kegyeleti máglyatűz körül együtt elmélkedtek az istenek, madarak és emberek. Hiszen közös volt az egük és édes egy hazájuk, s azonos gyökerű a létük... E boldog percek és órák visszahozhatatlanul a semmibe vesztek. A szentély immár nem létezik. Potyopka sámán, aki hajdan az ajándékokat összeszedte, elszelelt, mielőtt
