Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - Sesztalov, Juvan: Visszatérés
Juvan Sesztalov visszatérés Létezik-e boldogság a földön? Igen, létezik. Például a szülőföldre való visszatérés. Amikor Szóival megpillantotta a folyőcska torkolatát, amely mellett a gyermekkorát töltötte, úgy verdesett-fickándozott a szíve a mellkasában, mint egy jókora hal. Az Ob folyó partjai szakasztott olyanok, mint a gyerekkori folyócska partja. De az ismeretlen partvidéken csupán a tekintet siklik végig kíváncsian, a szív közben ernyedten szunyókál. A hosszú napok alatt, míg a felső szakasz felől lefelé hajózott az Obon, semmitmondóvá szürkültek szemében az alacsony, egyhangú partok, a madármeggy-bokrok és a fűzfák. Am mihelyt azt látta, hogy immár egy-egy ismerős fűzbokor lehajló zöldessárga gallyai áznak az Ob hasonlóan sárgán-zavaros vizében, viharzó érzések gerjedtek Szóival bensőjében. Ügy nézett a fűzbokorra, mint édes testvérére, akivel hajdan együtt játszadozott és növekedett. — Kicsi volt a fűzbokor — emlékezett vissza Szóival. — Kicsi fiú volt Szóival, — emlékezett a bokor. — Megnőtt a fűz, — állapítja meg Szóival. — Férfivá serdült Szóival, — csodálkozik a bokor. A vén meggyfa meghintáztatta bütykös ágait, mintha arra bíztatná Szolvalt, jöjjön el ősszel ismét, ízlelje meg csonthéjas szívű, feketeszemű termését. S a keskeny gyalogút, mely a meggyfák koronájának árnyékában kígyózott, édesgetőn csalogatta Szo!- valt: haladjon végig újra rajta. Fürgén futott, kanyargóit az ösvény, óvatosan kerülgetve a világoszöld levelű ribizlibokrokat. A kerek tó tükre felé irányította Szóival lépteit. A tó vize ezüstös mosollyal üdvözölte. Örömében tapsolást utánozva nagyot csobbant, égre rebbentve a hegyes szárnyú vadkacsákat. S mintha magának is szárnyas keze nőtt volna, sokáig tartotta széttárva a karját a szürkeség fölött. Sokáig csevegett, dalolgatott, gágogott a kacsák, ludak, lilék nyelvén. Felidézte emlékezetében, miként kúszott a dundi fiú először sima, zöldes vizéhez, hogy nyílvesszejét merészen kilője. — Eszedbe jut-e még az a nap, fiam, amikor az első zsákmányt ajándékoztam neked? — brekegte a tó békahangon. — Egy aranyló fejű vadkacsát! — Köszönöm, tó. Hogyan is feledhetném el az ilyen dolgokat? — felelte halkan Szóival. Háromszor mélyen fejet hajtott, s elindult a csónak felé. A víz vidáman csobogott, csilingelt, habzott, kacagott. Ezt a kedves csobogást álmában is gyakran hallotta a mesz- szi távolban. Az ugrándozó halak is sokszor belecsillogtak nehéz álmaiba. S a magas parton silbakoló cirbolyafenyők azt suttogták olykor az aluvó fülébe: „Gyere haza, te fiú, gyere! Jó itt a szülőföld tájain! Alig várnak már a földijeid. Kíváncsiak a hírekre, amiket az iszákodban hozol.” A fenyőkön túl házak sorakoznak, s a házakban az emberek tudni akarják, melyik oldalra kell állniok. Dte bármely fontos események játszódjanak a nagyvilágban, a bölcsőhelyet viszontlátni mindenképp mámorító öröm. Ha egy ember messzi útról tér meg, ismerősei nyomban a tüze köré sereglenek. Az egyik azért jön, hogy illően köszöntse, a másikat az élményei érdeklik, a harmadik csak melegedni óhajt a lángnál. Összegyűltek hát a halászok. Megjött Szóival, s beszédének fdnála hosszú, mint a bejárt utak, mint maga az emberi élet. Mindent elmondott a föl- diknek, amit hallott és látott. Azt is elmondta, hogyan mentették meg az életét a vörösök. De végkövetkeztetést nem vont le semmiből. Ügy vélte, jobbb, ha az emberek maguk okoskodjék ki a tanulságot.
