Irodalmi Szemle, 1975

1975/8 - FIGYELŐ - Duba Gyula: Emlékbeszéd Csáder László sírjánál

ftoydő

Emlékbeszéd Csáder László (írjánál

Nyitott sir előtt állunk, Csáder Lászlótól búcsúzunk.

Mindig fájó a végső búcsúzás, de különösen akkor nehéz, ha értékes embert temetünk. A sir közelsége végső érvénnyel megkörvonalazza az addig talán észre sem vett emberi értékeket. A koporsó felett elhangzó szavak közösségi érvénnyel bírnak és általános fájdalmat tükröznek, még akkor is, ha csupán egy vagy néhány ember mondja el őket: a halál tényével szemtől szembe kimondott szó sosem személyes, hanem mindig közösségi érdekű.

Csáder Lászlótól a szlovákiai magyar nemzetiség történelmének és kultúrájának a nevében búcsúzunk. Alig több mint fél évszázados közösségi életünknek abba a nagy nemzedékébe — a Sarló csoportjába — tartozott, amely régen, századunk első harmadában irányt szabott a Dunatájon a magyar nyelvű kultúrák jövőbe mutató fejlődésének. Ez a nemzedék elődök nélkül indult, hagyományokra nem támaszkodhatott, de helyes eszmei irányvétele és elvi következetessége társadalmi és kulturális érzékenységét, s az emberi humánumban gyökerező erkölcsét egyként bizonyltja. Képviselői szilárd és időt álló alapokra kezdték emelni nemzetiségi kultúránk épületét. Csáder László kultúránknak ebben az alapozó és úttörő szerepet vállaló csoportjában tevékeny alkotómunkát végzett. Életében nem sokat bezélt erről, önmagáról beszélni nem volt kenyere, ezért kell most elmondani és a jövőben tudatosítani, hogy nevének nemzetiségi kultúránk legjobbjai között a helye és e téren szerzett érdemei jelentősek és maradandók.

Bizonyára szülőföldje, a csallóközi táj tette, hogy olyan legyen, amilyen volt, a céltudatos munka komolyságát és fegyelmét ugyanis a szülőföld és a népközösség történelmi tapasztalatai oltják az emberbe. Meg az egyéni hányattatások, a személyes sors nehézségei, melyekben neki is része volt. Mi fiatalabbak lassan immár negyedszázada, hogy segítőként, munkatársként és barátként ismerjük őt. Amikor az ötvenes évek elején fokozatosan fellendült a szlovákiai magyar újságírás és irodalom, Csáder László fontos feladatot vállalt magára a megújuló kultúra területén: könyvek, folyóiratok képszerkesztője lett. Nem véletlen, hogy már fiatal korában méltó feltűnést keltett a Fábry Zoltán Korparancsához készített címlappal, és az sem véletlen, hogy akkori és későbbi plakátjai, művészi fényképei agitatív erejűek és esztétikailag magas színvonalúak: munkájának, hivatásának avatott mestere és jelentős művésze volt. Alkotó tevékenységének eredményeit több tucatnyi magyar könyv és sokszázezer folyóiratpéldány külső képe, formája, elrendezésének esztétikája hordozza. Olyan munka az övé, amely sokszor a háttérben marad, nem nyilvánosságra törő, sem látványos, a műszaki szerkesztő neve a legtöbb újság tirázsában nem Is szerepel. Ezért annál becsesebb és áldozatkészebb ez a munka, mert közösségi értéke roppant jelentős, hiszen a tartalom mellett a művészi forma a jelenségek másik — igen fontos — oldala. Az ő érdemeire akkor döbbenünk rá, ha tudatosítjuk, hogy évtizedeken át Csáder László szemével is láttuk a világot, úgy, ahogy azt ő a maga rendezési elvei, esztétikai és emberi értékrendje szerint a lapjainkban megmutatta, művészi érzékkel kiemelve a lényeget. Évtizedeken át formai értékrendre és esztétikai ízlésre nevelte a szlovákiai magyar olvasót.

Az Irodalmi Szemlének immár tizenhét éve, alapítása óta műszaki munkatársa volt. A folyóirat tizenhét évfolyama részben az ő műve Is. Igényes volt ebben a munkában is, bár nehéz körülmények között kellett minőséget teremtenie, a nyomdai határidők zárosak, a gépek nem várhatnak, az embernek sokat kell áldoznia: szabad időt, sokszor