Irodalmi Szemle, 1975
1975/1 - Rácz Olivér: Tábori sakkjátszma
Rácz Olivér tábori sakk j átszma Az ajtó előtt letopogta a csizmája talpára tapadt, sűrű, fekete sarat: ez inkább csak amolyan jelképes, beidegződött mozdulat volt, hiszen a küszöb elé szórt, megtiport fenyőgallyak már maguk is menthetetlenül belefulladtak a rájuk hordott és széttaposott latyakba, a két ujja között sietve és szemérmesen kifújta az orrát — az orrfújásnak ezt a közvetlenül egyszerű és mindenesetre zsebkendőkímélést jelentő módját a tisztek is hamar eltanulták a fronton a legénységtől, ám az alezredes nem szerette, morgott miatta: az alattomos demokratizálódás veszélyes jelét látta benne —, feszesebbre húzta a köpenyét a derékszíja alatt, aztán erélyesen, kurtán kopogtatott és belépett. Amikor betette" maga mögött az ajtót, hallotta, amint az alezredes szórakozottan felmordul: — Ne kopogj, ne kopogj. Minek kopogsz? Ostoba, civil szokás. Miért nem tudtok leszokni róla? , Alom Tivadar úgy tett, mintha nem hallotta volna az alezredes szavait: az effajta kérdésekre a katonaságnál amúgy sem szokás válaszolni, ezt hamar megtanulta. Az alezredestől két lépésnyire feszes vigyázzban megállt, a torkát köszörülte. Az alezredes csak akkor pillantott fel a sakktábla mellől. A kezében eltűnődve szorongatta a fekete futót: a két ujja közé csíptetve tartotta, mintha valóban valami szerencsétlen, tehetetlen futárt csípett volna nyakon: hohó, barátocskám, hiába lapulsz, hiába búj- kálsz, hiába játszod itt a buta katonát, most fölfedeztelek, most arcvonalba lépsz, most megnyered számomra ezt a koszos kis ütközetet. Az alezredes lassan Tivadar felé fordította a fejét, de a szeme sarkából még egyre a sakktáblát fürkészte, szigorúan és eltökélten, mint aki éppen lépni készül, már ki is nézte a megfelelő lépést, csak éppen még egyszer szemügyre veszi a terepet. Barátságtalanul kérdezte: — Na, mi van? — Alezredes úr, bocsánat a zavarásért: az eligazításért jöttem. Szavai nem hatoltak át azonnal a szoba langyos, enyhén rumszagú légkörén, az alezredes szivarjának és a főhadnagyi rangot viselő szárnysegéd cigarettájának békésen egymásba gomolygó, légies rétegekre foszladozó, illatos fellegén, az állólámpa dekoratív, festett ernyője alól aláomló, hangulatos fényszigeten, az alezredes keze ügyében várakozó rumosüveg kedélyes, sötét csillogásán és mindazon, ami még ehhez tartozott. Ezeknek a meghitt hangulatot árasztó részleteknek a harmóniájában szinte valószínűtlenül hatott a hivatalos, katonás hang, s Álom Tivadar zavartan megismételte: — Az eligazításért... A szőke, határtalanul jól fésült és határtalanul szépfiús segédtiszt tarőzkodóan hangsúlyozott mozdulattal hátradőlt, mintegy jelezve, hogy máris hajlandó félbeszakítani a játszmát, amely amúgy sem jelent számára egyebet, mint könnyed, bohémes időtöltést, a tétlenségre kárhoztatott idő pillanatnyi felületes lenézését, fölényes szórakozást, amely az izmaiban rejlő, férfias, türelmetlen, tettre kész feszültséget csupán ideig-óráig késleltetheti, de semmi esetre sem fojthatja el. Csak tessék, jelezte a hanyag, de mégis öntudatos és tiszteletteljes mozdulat, csak tessék, én várhatok: oly mindegy, hogy melyik percben és a tábla melyik sötét vagy
