Irodalmi Szemle, 1975
1975/8 - HAZAI TÜKÖR - CSALLÓKÖZ - Vörösmarty Géza: Pogánykori emlék a Csallóközben
közül Dercsikában gyulladt ki legutoljára, 1959-ben a pogány korból származó, de az egyház által Szent István nevére keresztelt tűz. A község ősrégi eredetét bizonyítja, hogy a pozsonyi vár tartozékaként már 1253-ban történik róla említés Gyurgsuka néven. Lakói később praediális (egyházi) nemesekké váltak és mint ilyenek a vajki székhez tartoztak. Érdekes az a még ma is élő szájhagyomány Mátyás királyról, aki nagyon szeretett Csallóközben vadászni. Mészáros Péter, 71 éves dercsikai lakos a következőképpen mesélte el: Egy ízben Mátyás király, amikor ezen a mocsaras és ingoványos vidéken vadászat közben nagyon elfáradt, Erőss György nevű lovásza előtt bosszankodását fejezte ki afölött, hogy milyen nehéz lóháton az ilyen ingoványos területen a vadászat. Lovásza erre megkérte őt, hogy annyit adjon neki ebből a földterületből, amennyit ő, míg a király vádászebédjét elkölti, lóháton megkerül. A király beleegyezett kedvelt lovásza kívánságába, s hogy nyargalását ellenőrizhesse, kíséretével egy halmot emeltetett a síkságon, ahol mézből és kenyérből álló ebédjét elfogyasztotta. Azóta Mézeshalomnak nevezik ezt a halmot, amit ugyan nemrégen már széthordták. Erőss György vörös palástját fölszabdalta és szétszórta az általa körül lovagolt területen. Amikor a király befejezte ebédjét és bejárta a körül lovagolt területet, csodálkozva kiáltott föl: „György, sok a’!” így lett később a György sok a’!-ból Dercsika. A király megtartotta a szavát, és lovászának adományozta a belovagolt területet. Erőss György — Szemes, Bartal, Fekete, Katona, Vida és Szakái nevű társával együtt telepedett le itt. Eddig a hagyomány. Az viszont valóság, hogy még ma, 1975-ben is élnek e vidéken ilyen nevű családok. E kis kitérő után kanyarodjunk vissza a Szent János (Iván) napi tűzgyújtáshoz, amit Csallóköz számos községében nagy ünnepséggel tartott meg az ifjúság. Általában valamennyi községben Szent Iván nap előestéjén, június 23-án, besötétedés után egy kocsit húztak végig a falun. Minden ház előtt megálltak és tüzelőt kértek. Egyházgellén még ma is emlékeznek a mondókára: Rozsét, rozsét, Adjanak rőzsét! Ha nem adnak rőzsét, Elvisszük a tőkét! Nem faaprító tőkéről van itt szó, hanem a ház előtti pad lábául szolgáló két tőkéről, amire általában vastag deszkát vagy gerendát fektettek. Egyes házaknál a tűzrevalót már előre kirakták a ház elé. A tüzelő rendszerint rőzse — vagy ahogy Egyházgellén Mozoli István mondta: „guzsos rőzse” — volt, de lehetett rossz tyúkkosár, kukorica- kóró, s a jómődúaknál néha hasábfa is került. Amikor a kocsi megtelt, a fiatalság elhúzta a tűzrakás helyére, ami a falun kívül, rendszerint valamelyik keresztútnál volt. A tűzrevalót gúlába állították. Magassága Csapiár József, 80 éves nagybudafai lakos szerit 2—3 méter, területe pedig 5—6 méter volt. Tetejébe szalmával bélelt borítókosarat tettek. A máglyát egy leány üvegben hozott szenteltvízzel hintette meg, majd egy legény meggyújtotta. A tűzrakást a falu népe állta körül. Gyújtáskor verset is szoktak mondani, de erre már egyik községben sem emlékeztek. Énekelni is szoktak, Szent Iván napi éneket, de már ennek szövege sem volt ismeretes. Hogy ez az ének nagyon hosz- szú lehetett, arra egy ógellei mondás is utal: „Hosszú, mint a Szent Iván éneke”. Mikor a máglya már lohadni kezdett, akkor a legények sorban átugorták. A jólsikerült ugrást a körülállók megtapsolták. A máglya elhamvadása után a falu népe nyugovóra tért. A tüzet azért gyújtották, hogy a jég el ne verje a határt, s jó termés legyen.
