Irodalmi Szemle, 1975

1975/8 - HAZAI TÜKÖR - CSALLÓKÖZ - Nyitray Dezső: Anyáink ruhaanyag-termelési munkája

a késsel átemelt a maga oldalára. Amikor már 10—15 cm szélességben elvégezték ezt a munkát, a fonalszálakat ezúttal is csokorba kötötték, hogy ki ne csússzanak a bordából.

A szövést azonban még mindig nem kezdhették el. Előbb a megvetett fonal szélességének megfelelő rojtos kenyértakarót, régi szövésű tiszta kendőt vagy konyhatörlőt vettek, amelynek rojt nélküli végét felcsavarták az első, azaz a megszövendő vásznat tartó tekerőre, majd egy erős botocska segítségével minden páros szálat keresztben összekötöttek a szövőszék bordáján lecsüngő szálakkal. Az így összekötött fonalat, az alsó, tehát a szövőasszony térdeinél elhelyezett tekerő segítségével a kendővel együtt alaposan ki kellett feszíteni. A szövés befejeztével a felső tekerőn is el kellett végezni ugyanezt a műveletet, s így a szövést mindaddig folytathatták, amíg csak a fonal a nyüstökig nem ért. Akkor ollóval szép egyenesen keresztülvágták a fonalat, kihúzták a bordából és a nyüstökből, majd a vásznat lecsavarták az első tekerőről. A fonálrojtok egy részét levágták a vászonról, összekötötték és gondosan eltették a ládafiába, hogy legyen mivel összekötni a következő szövésnél elszakadó szálakat, vagy cérnaszálakként használják a vászonruhák készítésekor. A vásznon maradt rojtokat szinte művészi gonddal csokorba kötötték, hogy a fonal ne bomoljon le a vászonról, a kendő végét pedig szép csokrok díszítsék. Előfordult, hogy e célból a kendő felső végén is abbahagyták a szövést, s üresen, belezés nélkül hagytak egy bizonyos hosszúságú fonalat és csak később folytatták a szövést. Általában ezt a szövési módot követték a díszes takarók és terítőcskék a gyári szövőpamutból való szövésénél.

A szövőfonal kifeszítése után kellett felszerelni a szövőszékre és a nyüstökre a lábí- tókat. Erre a célra már előre elkészítették a szövőszék alsó összekötőgerendájába a két vagy négy lábító beállítására szolgáló, kb. 40 cm széles és ugyanolyan hosszúságú, favillához hasonló készítményt. Ha kétnyüstös vászonra volt megvetve és elkészítve a fonal, akkor két lábítót, ha négy nyüstösre, akkor négy lábítót használtak. A lábító alul a nyüstökig húzódott, s ott kötéllel erősítették egy-egy nyüsthöz, hogy a szövéskor a lábbal sorba lehúzhassák, illetve felengedhessék azokat. (A kifeszített szövőfonal fölött a nyüstök forgócsigákra voltak felakasztva, s így a lehúzás, illetve az átváltás zavar nélkül történt). A lábítók, a nyüstök alatt szélesebbek voltak, hogy a láb a váltásnál könnyebben megtalálja és lehetőleg a keresésük nélkül akadálymentesen folyjék a szövés munkája. Ezt a munkát ezért még a legnagyobb hidegben is csak mezítláb, legfeljebb harisnyában lehetett végezni. A lábítók másik végükön négyszögletesek voltak. A beállításkor minden favilla üres részében egyet-egyet állítottak közülük, s hogy vízszintesen legyenek lerögzítve, a lábító és favilla lyukain vastag drótot szúrtak át.

A gondos háziasszony közben a kézimalomkövek segítségével kukoricalisztet darált és közepesen sűrű puliszkát főzött. Miután lehűtötte, vett két széles felületű kefét, amelyet a lovak keféléséhez használtak. Az egyikre fakéssel vagy fakanállal rátett a főzetből, majd finoman végighúzogatta a szövésre előkészített kenderfonalon, még a nyüstök és a borda között is. Amikor átnedvesedett a fonal, fogta a második kefét, sörtéjét fölfelé tartva ráhelyezte az elsőt úgy, hogy a szőrzet teljesen egymásbaért. Ilyen helyzetben tartva a keféket még egyszer végigsimogatta a fonalat, hogy ragyogó sárgává, szinte húrszerűvé változott. Pár percig hagyta száradni. Ezek után megkezdődhetett a szövés.

A gyermekek átcsőrölték a fajfákon megmaradt fonalat egy-egy bodzafából vágott, kibelezett, 10—12 cm hosszúságú orsócskára, olyan vastagon, hogy a vetőcsolnakban elférjen és akadálymentesen foroghasson benne. Ha elfogyott a fonal a fajfákról —- amelyek 15—20 cm hosszú hengerszerű spulnik voltak —, elő kellett venni a matring- ban maradt fonalat, s arról csőrölték át a hosszúkás bodzafaorsócskákra.

A szövés úgy ment végbe, hogy a szövőasszony egymás után húzta a lábítóval a nyüs- tökbe a bordába szedett fonalat és a közben szétnyíló fonalnyílásba jobbról balra, majd balról jobbra bevetette a fonállal tele vetőcsolnakot. Ehhez a munkához szintén igen nagy gyakorlatra és állandó figyelemre volt szükség, mert közben arra is kellett vigyázni, hogy a vetésnél, illetve a csolnak fordulatainál ne legyen az egyik szál feszes, a másik nagyon laza, mivel ez igen elcsúfította volna a vászon széleit. Ugyanakkor arra is kellett figyelni, hogy a kifeszített fonálból nem szakadt-e el valamelyik szál. A szálkiesés nagyon meglátszott a vászonon. Az elszakadt fonalat tehát azonnal pótolni kellett. A pótlást úgy végezték, hogy megkeresték a bordán és a nyüstökön keresztül az elszakadt szálat, elővettek egy hosszúkás kis orsót, a rátekert fonal végét össze