Irodalmi Szemle, 1975

1975/8 - HAZAI TÜKÖR - CSALLÓKÖZ - Keszeli Ferenc: Víz előtt — víz után

Kutya sem ugat.. .

Aztán megmarkolom a kilincset, nyílik az ajtó és belépek a begyepesedett udvarra, a kiskertben derékig ér a csalán. A barackfa alatt vagy két mázsányi lehullott barack borítja a gyepet. Az erjedő gyümölcs bűzében legyek, darazsak ezrei nyüzsögnek.

Nem nehéz kitalálni, hogy ez a ház is lakatlan. Gazdája elhagyta, vevő nem akadt rá, s még csak „zuglakóként” se költözött bele senki. Alig ötven kilométernyire Pozsonytól egy kihalófélben levő településforma csendje <^s nyugalma vesz körül. Akár romantikusnak is mondhatnám. De a lakók szempontjából nem az. Tanyavilág, amely ismereteinkben és képzeletvilágunkban az elavultságot jelenti. Elavult életformát, elavult gazdálkodási módszereket és eszközöket, elszigeteltséget, egy szál jószágot, petróleumlámpát, szegényes ebédet és vacsorát, sok gyereket, messzi iskolát és napestig tartó robotot. De ma már egészen mást jelent. Egy letűnt és letűnőfélben levő életformát, amelyből napjainkig csupán a formája maradt fenn, meg a szükségszerű életviteli szabályok, amit a tanya és a központi települések közti távolságok óhatatlanul megszabnak. A régi kellékeket már alig ismerik a mai tanyasiak. Egy szál tehenük ma már nem a szegénység, inkább a jómódúság jele. A gépesített háztartás, az autó viszont nem az. Nem is státuszszibólum, hanem természtes használati eszköz.

1975-öt írunk, és a Kis-Duna partján itt fent is, akárcsak Guta környékén, a tanyák lassan feledésbe merülnek, elárvulnak, kuriózummá válnak. Hacsak nem lesz lassan ez is keresett ingatlan. Mert a városi ember öszönösen és szükségszerűen keresi a csendet, a természetet, a kikapcsolódás, a hétvégi aktív pihenés mind jobb lehetőségeit. Be kell vallani, hogy az országban annyira elszaporodott és divatos hétvégi házak egy része ma már képtelen e csendigény kielégítésére, mert e hétvégi életforma természetes kultusza lassan hétvégi városokat hoz létre. Így a pihenésre vágyó ember csöbörből vödörbe esik. Aztán az emberek felfedezik a megmaradt tanyákat.

Bőgi István is sajnálni fogja, hogy néhány évvel korábban csak azért bontotta le elhagyott tanyáját, hogy a falakban álló egészséges tégla ne vesszen kárba; Bőgi István, aki kisgyerek volt még, amikor a gútai mocsarak mellől az apjával ide költözött. És első volt azok között, akik elhagyták a tanyát. Az úrföldi majorban ő épített elsőnek villát. Igaz, másban is volt ő első, aztán meg „utolsó” is. Társai, a magafajta tanyasi parasztemberek nevezték őt utolsónak, amiért elsőként állt be a szövetkezetbe. Akkor még nem tagnak, csak segítségnek. Mert gyönyörű lovai voltak ám Bőgi Istvánnak. — Hát én majd megmutatom, hogy nem akarok se eladni, se elárulni senkit — mondta, és aztán már erőszakkal se lehetett vele aláíratni azt, amit a többiek —- tanyasiak és falusiak egyaránt — lassan mind aláírtak. Csak Bőgi István nem adta be a derekát.

— Volt egy ostoba ökröm, de az sem volt nálam keményfejűbb — mondja jóízűen nevetve. — Aztán bizony el is vittek engem két kemény esztendőre, de hála a két nagy tenyeremnek, rövidesen ott is élmunkás lettem. Később rehabilitáltak. És ismét bebizonyosodott, hogy aki tud és szeret dolgozni, az már nem elveszett ember... Sem most, sem a húsz évvel ezelőtti világban. Hajjaj! Nem is panaszkodom én kérem, csak átkozom a régi fejemet, és gyakran mondom a kocsmában, hogy ha ez a szocializmus ötven évvel korábban jön, akkor mi sosem öregszünk meg ennyire. Akárkit kérdez meg errefelé, mindenki így vélekedik. Nem akad már itt ember, aki mégegyszer a saját földjét” akarná a „saját lovával” szántani, és ne átkozná azt a napot, amikor félévszázaddal ezelőtt apáink megmarkoltatták velünk az eke szarvát. Pedig hát a földet, azt nagyon szeretjük. Csak az szeretne mást, akinek mindig büdös a munka! Én ismerek egy ilyen embert. Ma is csak a szája jár. Mondtam is neki: mit akarsz te, mit jár a szád, emlékezz csak arra, amikor öreg csizmaszárakból kellett felszerszámoznod a lovaidat! Hát így állunk, kérem — mondja mosolyogva Bőgi István és összecsapja tenyerét. — Nem talál itt maga panaszkodót, pedig aztán mi végig csináltuk a nehéz sorsot, a tanyai életet. Menjen el, kérdezze meg Kürti Gábor bácsit, hogyan vertek itt tanyát az apáink.

A 93 éves Kürti Gábor bácsit, házának szőlővel beárnyékolt, hűvös tornácán, egy kényelmes kis fotelben ülve találom meg. Könyvet olvas —- szemüveg nélkül. Vastag, nehéz könyv, a tehenet lehetne letaglózni vele — mondja az öreg. Címe: A magyar nép története. A fia hozta a pozsonyi antikváriumból, aki miután hét évig volt a sző-