Irodalmi Szemle, 1975

1975/8 - Szigeti László: Akik holtukban énekelnek

bői, de kihez, s milyen alapon? A konyhai roboblgép miatt, mely húsdarálás közben csuklóig leharapta kezem, mikor megtántorodtam a gondolattól, hogy az elébb kiadott reggeli méreg is lehet?

Talán jobb volna nem elmozdulni soha. Csak feküdni a kórházi ágyon, és nézni a falat.

Valaki megfogta a kezem, megsimogatta homlokom, s a vérem megmozdult. Ö nem evett a tojásos gombából? Ordítottam volna, de csak suttogtam a szót, hogy Zdenéket hívják hozzám. Oly gyorsan telt az idő, mintha futna, de ő csak nem jött, pedig még holtan is szívesen láttam volna. Mert ő még holtában is énekel. Biztosan énekel. Én is énekelni fogok, de nem itt és nem most. A földön má'r soha. Mert hitvány életem lett, s magam hibájából s a legnagyobb büntetés, mit magamra kiszabhatok, hogy amíg élek, nem énekelhetek már.

Tudom, ez a leginkább elérhető büntetés, amit magamnak választhattam, s a leg- gyötrelmesebb. De azt is tudom, hogy több száz lélek ellenértékeként alig valami. De mit csináljak? Nincs másom. A legdrágábbat adtam.

Valaki megérintette az arcomat és a szemembe nézett. Szóltam hozzá, de magara sem hittem, hogy hallja a hangomat.

— Hányan pusztultak el a gombától?

— Bolond vagy, fickó!

Éreztem, hogy megrándult a teste, mint az őzgidáé, mikor puskavéget érez a sűrűben.

— Nézzél körül — mondta. — Hányan feküsznek itt? — s tenyerével újra végigsimította homlokomat.

Nem is kórházban feküdtem, mint hittem, hanem a lábadozóban. Csak az újonc feküdt ott, ki a múltkoriban leesett a rámpáról és lábát törte.

— Mennyit motyogott az orra alatt — szólt félénken szidalmazó hangsúllyal.

Fölnevettek. Én is megpróbáltam mosolyogni, bár alig hittem a szememnek.

— Azt gondolod, hogy nem ismerem a gombákat? — pöckölt orron Zdenék és visszafektetett a párnák közé. — Még ilyet! ... És ne izgulj már! Horfták valóban nem írt be minket a jelentésbe. A tisztek is csak azt tudják, hogy a húsdaráló megevett belőled egy darabot. — Nevetett. — És Zeusz sem tud a gomba-ügyről. Vasárnap nem jött be . .. És senkinek sem esett baja. Rémképeid vannak, fickó. Azt sem tudja, hogy szombat délután kiszöktünk.

— Akkor ezt... — sóhajtottam, s csak magamnak mondtam tovább — akár vereségnek is vehetem. Éreztem, hogy sírás kerülget, s közben a megkönnyebbüléstől könny szökik a szemembe.

— Ne hülyéskedj, fickó! Ilyen marhaságokon törted a fejed a másvilágon? Hát nem emlékszel, hogy a gombát még át is ellenőriztem?

Bólintottam.

— Azért van egy örömhír is! —, s zsebéből egy picike, kétkörömnyi hordócskát húzott elő. Nyomban ráismertem, és akaratlanul mosolyogni kezdtem, hogy mennyit bíbelődtem, míg tarkára festettem a százötven centiméteres szalagot.

— Százötven nap, fickó! Már csak százötven! — örvendezett Zdenék és magasba emelte a parányi hordócskát.

Majd beszakadt a mellem, akkorát sóhajtottam.

— Nesze, tépd le te a százötvenest — tartotta elém a hordócskából előbújó számot.

— Már lehet. A napiparancs után vagyunk.

— Akkor száznegyvenkilenc nap múlva, ugye? ... suttogtam és letéptem a pirosra festett számot. — A szokás szerint a százötvenest most meg kell etetni az újonccal

— tettem még hozzá és Zdenékkel a törött karú fiúra néztünk. Négy hónapja volt katona. Csak annyit engedtünk meg neki, hogy a szalagot belegyömöszölheti az éjjeli- szekrényen pirosló paradicsomba, és azzal együtt kaphatja be. Meg is tette, szó nélkül, de amikor visszafeküdt az ágyba, talán a falnak vagy az ablaknak, vagy a jófene tudja kinek, ennyit mondott: én nem fogom megetetni senkivel.

— Mi is ezt mondtuk —- szóltunk szinte egyszerre és kitört belőlünk a nevetés, amely a következő pillanatban fájdalmas görcsbe rándult.