Irodalmi Szemle, 1975

1975/8 - Szigeti László: Akik holtukban énekelnek

hang a torkomon. Csak susogtam, magam is alig értettem, hogy mit, ők mégis meghallották és belesegítettek a dalba.

— Ha leszerelünk, feleségül veszed Hankát? — kérdezte Zdenek, mikor bevégeztiik a dalt, s a szemembe nézett. Az arcáról sugárzott, hogy jót akar nekem.

— Talán el is venném — szóltam, s forróbb lett a vérem —, ha lejönne hozzánk.

— Oda le? Hát itt is lehet élni! A nyelvet is tudod!

— Tudom a nyelvet, igaz — mondtam. — Azt bírnám a legkönnyebben — sóhajtottam. s arra gondoltam, hogy otthon is szükség van rám. És ekkor mintha mennykő nehéz súlytól szabadult volna meg a szívem. Hirtelen láttam a fát, arcomhoz hajtotta lombját. Éreztem a szellőt, szájon csókolt. Röpült madár is, és énekelt. Aztán belőlem is feltört a dal:

Lengyelország szélén Van egy szép almafa Alatta sétálgat Egy lovas katona.

Miután eldaloltam az egészet, édeskés sírás mozgolódott bennem és megijedtem; azt hittem, megvernek a fiúk, mert hogy elhallgattam, mindnyájuk megriadt.

Egy szót sem szólt egyikünk sem, amikor nem a kocsma felé vettük utunkat. Hisz úgyis részegek voltunk már. Szédültünk a daltól, amely most összekötött bennünket.

Kissé zilált lélekkel tértünk vissza a kaszárnyába. Az élő test bár halandó, s mint ilyen, feltehetően önimádó, szereti társát. S hogy szeretetében mi lakozik, hű társ vagy bakó, ez tőlünk is függ, mindnyájunktól. De sokszor gondoltam már arra, hogy mi lenne, ha ököl helyett dallal fenyítenénk egymást? — így gondolkoztam, de mikor megláttam Horňák főhadnagy mellén az ügyeletes tiszt sárga zsinórját, minden figyelmemmel feléje fordultam. Mindenáron azt akartam, hogy felfigyeljen a halomnyi gombára, s intésemre valamennyien megvetettük lábunkat előtte, csakhogy ő nem akart észrevenni benünket. Szomorú lettem, mert tudom, sokfajta az ember, s Horňák főhadnagy épp azok közül való, akik egy tányérnyi potya élelem reményében a szolgálati rendet is megszegik. Gondolhatta, a főszakáccsal, mégha sorkatona is, hasznos jóban lenni, s tőle ugyan nem tudja meg Zeusz, hogy kint jártam

............Szörnyen tehetetlennek éreztem magam, mert tudtam, ha a rend ura nem akarja tudni, hogy kiszöktünk, nem is engedi tudatni magával...

P

ár órája tán, hogy kiláboltam az ájulatból, s máris fenyegetően kavarognak gondolataim. Mozdulni sem merek, hátha a rengetegszer eltervezet mozdulat jobbra, balra vagy előre ismét az öntudatlanságba taszít. Így, mozdulatlanul, olyannak érzem magam, mint a kibelezett Micimackóm, amit a bátyám hozott első moszkvai útjáról, ajándékba. Kulcsra járt, brummogott is, és ez sehogysem tetszett nekem. Emlékszem, dü höngtem, hogy miért nem magától csinál mindent. Mérgemben kibeleztem.

Talán engem is kibeleztek. Jó volna most dalolni, hogy ne legyek ennyire egyedül. Jó volna, ha átnyúlhatnék most egy másik ég alá, ahol szüretelnek, törik a kukorica- csévét, dalolnak. Mondtam én, hogy csak a sampinyont az apró csiperkét és a túró- gombát ismerem. Mondtam én magamnak, de nem elég meggyőzően. Vagy a dac, hogy Zeusz mindenáron tudomást szerezzen a szökésemről, az készíttetett velem több száz Katona részére tojásos gombát? Több száz katona... Anyám! Ha felismerhetnélek most az arcok között, megérintenétek. Ha hagynád. Mert az sem biztos. Vagy az anyák akkor is szeretik fiaikat, ha ezek gyilkosokká válnak? Szeretik? Persze, hogy szeretik. Mert a vér egyelőre még legyőzi a szellemet. Mert az anyag az erősebb.

Miért akartam tudatni Zeusszal, hogy nincs szükségem rá? Hogy szabad ember vagyok. Annak születtem. A kimenőkönyvecskét miattam akár örökké a páncélszekrény ben őriztetheti. Miért akartam, hogy Zeusz mindenáron szembenézzen önmagával? Miért hagytam, hogy a rontás, mit enyéimtől örököltem, megbénítsa gondolataimat? Hogy csak azután gondolkozzak — a gomba, amit több száz katonával megtetettem, mérges is lehetett —, mikor már kielégültem?

Miért akarta Zeusz, hogy besúgó legyek? Miért remélte, hogy Houdeket elárulom? Miért hitte, hogy nekem kell köpnöm? Mert mindig csak „értettem”? Ezért? Igen .. .?

Jaj, jó lenne elmenni. Elmenni egy más, tiszta törvényű világba.

Értelmetlen a bűnhődés — a megkergült ösztönök láza.

Mindenem görnyedt, akár a hátam. Egy segélykiáltást kellene kipréselnem magam-