Irodalmi Szemle, 1975

1975/8 - Szigeti László: Akik holtukban énekelnek

és egyéb kötelessége alól ... Még a plafonnak is ragyognia kell! A kuktákon semmiféle pajusz, szőr, köröm stb.! Hogy a rend az átlagosnál is nagyobb legyen, minden napra négy újoncot kap Soukup főhadnagytól!

— Értettem! — vágtam közbe, jelezve, hogy ne aggódjon, a többi már az én dolgom.

— No, no, no... Hová siet?! — hajolt az asztal fölé. — Ho ... ho ... hogy is hívják?

Megmondtam.

— Azt tudom! A ... a ... keresztneved? — s zavarában újra megkopogtatta a homlo kát. — Aha... Magyar vagy, ugye? — Elhallgatott. Egész súlyával az asztal fölé hajolt és a szememben kutatott. Egy perc is eltelhetett így, s hogy ő nem szólt, hát én kiáltottam el magam.

— Értettem! — húztam még feszesebbre mellem.

Zeusz a széktámlának dőlt és nevetett.

— Ejnye, ejnye, ti magyarok ... mindig csak értettem ... Mindig csak értettem ... Ejnye, ejnye — és az asztalra csapott. — Ezt nem érteni kell! Tudni!

— Értettem! — kiáltottam, s húztam volna még feszesebbre magamat, de már nem ment.

— Tudom! — mondtam aztán, hátha elmúlik fojtogató nevetése.

Nem múlott el. — Mit tudsz a Houdek-ügyről? — vetette oda félvállról, de egy villanásra mégis visszahőkölt. Mintha nem lett volna biztos a dolgában. Persze, ha nagyon akarom, észre sem veszem. — Biztos hallottál valamit... A kaszárnyában olyan a konyha, mint a vásár — vetette felém.

Bár sértett a kérdése, magam is meglepődtem, amikor engedélyt kértem a távozásra. Egy pillanatra visszahőkölt, úgy mint az előbb: megint csak nem kellett volna észre- vennem. Az ilyen meglátásokból adódnak mindig a bajaim —, aztán csak legyintett, hogy hess! Még a folyosón is hallottam kínos kacagását, amikor Zaprášil őrnagy, egységünk orvosa megállított, s kérdőn biccentett Zeusz ajtaja felé. Én csak felhúztam a szemöldököm, két kezem széttártam, minek láttára Zaprášil őrnagynak hirtelen az ellentétes irányban találtatott útja.

Tehát ezért nem kaptam kimenőt. Igen, igen, ezért. Mert nem köptem. Azt csak önmagam megnyugtatására számlálgatom, mióta kiláboltam a gyógyszerek okozta kábulatból, hogy szenilis az öreg. Makacsságom az ö veresége volt. És vissza akart ütni. Csakhogy sikertelenül. Sikertelenül, mert én már hétfőn elhatároztam, hogy nem kérek kimenőt. Hétfőn történt, s Zeusz kedden hivatott magához. Mert szökni akartam. Feketén akartam kisurranni a kaszárnyából és úgy élvezni a szabadságot. A hivatalos kimenőkön valahogy sosem tudok mit kezdeni magammal. A zsebemben ott lapul a kimenőkönyvecske, és minden mozdulatomban gátol. Minden gondolatomban. Olyanna leszek, mint az ügyetlen medve.

Akkorát dobbant a szívem, hogy a föld is beleremegett, mikor a kaszárnya kerítésén túl földet ért a lábam. Akkorát, mint pár perccel ezelőtt, hogy észhez tértem e gyász fehér ágyon. S a velem tartó öt fiú teste is megremegett, mint az éledező madáré. Tenyerem a szívemre szorítottam, s vigyáztam, nehogy túl erősen dobogjon. Egy cseh dalba kezdtem, úgy térültünk-fordultunk az erdőben. Mindenfelé zörgött az avar. Már majdnem végénél járt a dal, ők öten még mindig nem énekeltek. Sebaj, gondoltán^ csak nem haltatok meg örökre. Egyikük cigarettára gyújtott, de alig szívott kettőt- hármat, lekuporodott a dohos avarba és hangosan csettintett.

— To jsou ale houby!

Erre mindegyikük kihúzta nadrágjából az ingét, majd rám néztek, és szedni kezdték bele a gombát. Én meg csak álltam a nézésüket, sokáig, mert csak a sampinyont, az apró csiperkét és a túrógombát ismerem, amit odahaza eszünk. Ne szedj abból, mit nem ismersz — jutott eszembe apám tanácsa. Űk nem tudták mire vélni az egészet, hisz dolgosnak ismertek, s most mégsem segítek. Csak álltam a nézésüket és valami irtó nagy, fekete ürességet éreztem. Talán a dal hiányát. Vagy talán azt, hogy gomba val megszedetten nem jutunk el az U Čtyŕ Holeklg, s a Jizerka hűvös habjairól már álmodni sem mertem.

— Legalább énekelj! — szólt Zdenék. Szava úgy ért, mintha arcul ütött volna.

Lehunytam a szemem és szinte megbénultam. Ordítani szerettem volna, de alig jött ki