Irodalmi Szemle, 1975
1975/8 - Szigeti László: Akik holtukban énekelnek
Szigeti László (Dunaszerdanely, 1949). A Csallóköz riportere. Elbeszéléseit az Irodalmi Szemle és az Oj Szó közli. akik holtukban énekelnek Azzal kezdődött, hogy nem kaptam kimenőt. Zdenék már péntek délután beszólt a konyhába, hogy száraz lesz a hétvége, mindenki bent marad, aki ellógta a hét politikai iskolázásait. Nem, nem az újoncoktól irigyeltem a hétvégi csikóskodást. Fenét. Egyszerűen felháborítónak éreztem Zeusz döntését. Nem ezt vártam tőle. Igaz, szenilis, hátborzongatóan szenilis az öreg. Dehát ez nem mentség. Semmi köze a kimenőhöz. Jó, ha nem kaptam, hát nem kaptam, nyugtattam magamat szombaton, úgy dél felé. Esetleg kilógok és feketén besörözök majd az U Čtyŕ Holek dohos, bakakáromkodástól hangos, dohányfüstös' söntésében, s ha netalántán, adná a sors, holdas lesz az éjszaka, akkor — szomorúan szárnyaló cseh nótákkal ajkunkon — néhányan még át is vágunk a boleslavl erdőn, s mundérunkat lehányva belegázolunk a köldökig érő Jizerkába... Milyen szabad tudok lenni olyankor, mikor nem szabad annak lennem, amikor lopnom kell magam köré a teret, a levegőt, a fát, a folyót, fejem fölé a dalra ösztönző csillagokat, milyen boldog tudok lenni, ha a boldogság tiltva van! Csak az fáj, hogy menekülő szememmel, menekülő lelkemmel a világot mégsem tudom teljesen magamévá tenni. Mert ilyenkor nagyon nagy lesz a világ, megnő, szinte megsokszorozódik, s minden szó, zörej, gallyreccsenés nem is a fülembe, hanem a szívembe vág, minden korty sör a szomjamat fokozza, minden lépés a lábamat sebzi.. . árva vagyok ilyenkor, kedvem is sírásra fordul, mert minden csillag tőlem oly nagyon távol, irtózatosan távol ragyog. Valahol otthon, az enyéim földje fölött. Otthon, otthon, ismételgetem a szót, mint ahogy nemesszegi öreganyám ismételgette volt az olvasó minden elpörgő szeme után: élni hagyj, halni hagyj, élni, halni, élni,, halni hagyj ... Aztán mégsem sírok, mert könnyeimet meg kéne magyaráznom a fiúknak. Inkább lubickolunk a Jizerkában, énekelünk és csodáljuk egymás dalait. Énekelünk, s nem mondjuk ki, amit érzünk. Pedig ki kellene. Az otthoni föld, s önmagunk miatt is. Ki kellene. De amint megérzi a gyerek, hogy emberszámba sorolta a mundér, hát nyomban szégyelli a fájdalmat. Mintha az otthonlevők gondját-baját szégyenlené. Aztán csak a nagy árvaság üli meg szívemet, akár egy kotlós, és melegít. Melegít, mert énekelve az árvaság is elviselhetőbb. Erős vagyok, a legyőzött félelemtől erős. Mert mit nekünk Zeusz észbontó parancsai, mit nekünk huszonegy éles vagy negyven- kettő? Mit nekünk, kik dallal búcsúztunk az éjtől? Olykor-olykor csak én énekeltem — „árvább vagyok a lehulló levélnél” — és az volt csak a gyönyörű, hogy az a hét-nyolc cseh fiú a nyelvet nem ismerve is értette dalomat. A múlt hét keddjén rögtön a reggeli kiosztása után magához hivatott az öreg. Mikor engedélyt kértem a belépésre, egy ideig a homlokát kopogtatta, mint anyám a dinnyét, megérett-e, majd leült. Aranyozott tollával egy ideig a fekete hamismárvánnyal borított asztallapon játszadozott, majd felállt, de nyomban elpirult. Akkor vettem észre, túl közel léptem az asztalához. Méter nyolcvanammal túl közel Zeusz egy hatvanjához. — Tizedes elvtárs! — kezdte, miközben visszaült a kerekes karosszékbe. — A jövő hét elejére nemzetközi küldöttség látogatását jelezték. Fölmentem minden szolgálati
