Irodalmi Szemle, 1975
1975/8 - Mészáros Károly: Búcsúzom a fűtől
már nem lehetett megszervezni. Az elszakadt fonalat akkor nem sikerült összekötni. Könnyen beleegyeztek abba is, hogy Bodakon megszervezzék a csapatot. Hadd kísérletezzenek ott is, az még senkinek sincs kárára, s hátha nekik jobban sikerül. Nekik sikerült. Rövidesen a járás legjobbjai közé küzdötték föl magukat, s minden jel arra mutat, hogy még nagyon sokáig együtt lesznek. Arra viszont kevesen gondolnak, hogy a vezetőjük annak a régi bári-bodaki nagy csapatnak volt a tagja, amely minden idők legnagyobb sikereit érte el ezen a vidéken. — Nrm tud egy csapat helyet adni a három falu futballozni r.zerető fiataljainak — mondom. — És a legtöbbjüknek túlságosan magas a bodaki mérce... velük az alsóbb fokon kell kezdeni. A két csapat aztán kölcsönösen majd kisegítené egymást. Elvégre nemcsak huszonkét fiatal van a három faluban. — Mi lesz, ha jövőre a sülyiek is ezzel a kéréssel állnak elő? — Az elnök mondja ezt gondterhelten. Nem emlékszem ilyen esetre. Nem emlékszem, hogy a hárem faluban három sportszervezet működött volna egyszerre. Bár Sülyben is jő hagyományai vannak a labdarúgásnak. Elég csak Sánka Guszti nevét említenem, aki akkortájt vonult vissza a labdarúgástól, amikor én éppen belelendültem, de lelkesedését és futballszeretetét azóta sem tudom feledni... S a későbbiek során is. Sülyben mindig jó labdarúgók teremtek. A bodaki csapatban is játszik közülük egynéhány, s a báriak közt is lesznek bizonyosan. — Talán megpróbálhatnátok — mondja a pártelnök. Tisztségből értékeli a fiatalok kezdeményezését, egyébként nem érdekli őt a futball. A vadászat, az az igazi sport! — hangoztatja inkább. S biztosan igaza van. Ha erdő mellett szüleiek, és a körülményeim is másképp alakulnak, talán én is az ő példáját követném. — Hát valami alapot biztosíthatunk — szól erre a szövetkezet elnöke. — Mire volna szükségük? Akkor már jól állt a szénánk. A pénzutalványon szerelést, hálót és futball-labdákat vettünk. Bizakodva tekintettünk a jövőbe ... Bizony, nagy szükségünk volt a bizakodásra. Az újrakezdés utáni első idényben nem sokat számolhattuk gyűjtött pontjaikat, inkább csak a kapott gólokat. Sokan összenéztek a hátunk mögött, és különböző megjegyzésekkel illették hiábavalónak látszó igyekezetünket. Az aggodalmaskodók beváltva érezték aggodalmaikat. Csak a sógorom és én, s persze, ezek az igazán veszíteni soha nem tudó fiatalok, csak mi bizakodtunk, hittük azt, hogy egyszer megfordul a kocka, és ml is győzhetünk ... Küzdelmünkben a járáson sem segítettek. Gúnyosan mosolyogtak: no, mi lesz veletek? Lábra álltok vagy elestek? És kitartóan „üldöztek” bennünket bürokratikus módszereikkel, amikor mindenről jelentést kellett írnunk, jobbára olyan dolgokról, amelyek nagyon is messze álltak a csapatszervezéstől. Hányszor fenyegették a csapatot betiltással, játékjogfelfüggesztéssel, ha ekkorra meg ekkorra nem küldjük el ezt vagy azt a havi, negyedévi, félévi, évi jelentést... Mi pedig valójában csak arról tudtunk volna jelentést küldeni, hogy ennyi és ennyi gólt kaptunk! Akkor, amikor csak azzal volt időnk törődni, hogy a csapat ne essen szét újra.. . Az senkit sem érdekelt, hogy milyen problémát jelentett a minden rendszerességtől elszokott fiatalokat ismét rendszerességre nevelni. Hogy a sohi nem győzőket a bajnokság áldatlan és ádáz küzdelmeiben győzni megtanítsuk! Hogy a labdarúgás olyan játék, ahol nincs vesztes, ahol mindenki csak nyertes lehet, mert a bajnoki pontok tulajdonképpen csak értékmérők! Amikor pedig már javult a játék, megnyugodtak a kedélyek és tapasztaltabbak lettek a játékosaink, néhányan közülük betöltötték a 19. életévüket és kötelező katonai szolgálatra vonultak. Először hárman, aztán négyen ... Tapasztalatból tudtam, hogy sok faluban jelentette ez a teljes csődöt, a csapat felbomlását. A kocsmában ülünk a sógorommal. Körülöttünk zaj: nótáznak, kártyáznak. Leül hozzánk egy fiatal fiú, csak két év múlva rukkol, jövőre érettségizik. Nem kérdez semmit, tudja, mi a helyzet. Nyakunkon az új bajnoki Idény, s nem hogy javult volna a helyzetünk, hanem rosszabbodott. . . Ezzel számolnunk kellett volna, a bevonulásokkal. Nem értünk rá vele számolni. És ha mindennel számolunk, ami még menetközben felmerült} Dehogyis játszhattunk volna már ennyi ideig.
