Irodalmi Szemle, 1975
1975/8 - Mészáros Károly: Búcsúzom a fűtől
Mészáros Károly (Felbár, 1941) — újságíró. Dunaszerdahelyen él, a Csallóköz főszerkesztő-helyettese. Klsprózai írásait hazai magyar folyóirataink közlik, egy elbeszélése a Fekete széľben is helyet kapott. búcsúzom a fűtől (Vallomások és jegyzetek) 1. Hőssé avatásom története Kék-fehér mezben, piros futballnadrágban és kék-fehér sportszárban állok a pálya közepén a két felsorakozott csapat egyikében, a csapatkapitánytól számítva harmadik helyen. Általában mindig itt álltam, közvetlenül a kapus mellett. Állhattam volna előbbre is, a kapitány helyén — ahogy már álltam is néha, szükségből —, inkább szerettem azonban elveszni a mezőnyben és úgy irányítani a játékot. Az ellenfél kevésbé figyel a szürke csapattagra, mint a kiemelt emberre. De hogy szürke embberként is irányítani tudhass, ahhoz legalább annyi tapasztalat kell, amennyi bennem összegyűlt az évek során. Legalább húsz évig kell játszanod a járási labdarúgó-bajnokság valamely osztályában. S amikor húsz év után felmutatod sípcsontodon a stuplik mély nyomait — mint a harcból hazatérő katona a sebhelyeit —, akkor meglesz a tekintélyed. Nem kívánod már a csapatkapitányi tisztséget, inkább azt szeretnéd, ha a közönség néhány pontos labdádra figyeljen föl, s igyekszel izzadva és fogcsikorgatva megvívni utolsó csatádat, s minden eszközt felhasználsz az ellenfél becsapására és bosszantására, hogy győzhess. Bugár Árpád, a helyi sportszervezet elnöke áll előttem, rövid beszédet mond húsz évi, odaadó futballszeretetemről és „hősies” kitartásomról, amellyel a felbári sportot szolgáltam. Beszéde közben az arcát nézem, és látom, hogy nehezen találja a szavakat, megfelelőbbeket szeretne mondani, nem ezeket az elcsépelt közhelyeket, hiszen ő tudja legjobban, mit jelent húsz évig pályán lenni ebben a bajnokságban. Nézem őt és eszembe jut, hogy annak idején Patyinak hívtuk, s a kapusunk volt Két évvel fiatalabb nálam. Köré kis legenda szövődött már, mert abban az időben futballozott, amikor legjobban ment Felbáron a játék, a hatvanas évek elején. Akkor még a mindenki álltai sokat emlegetett Domits Jóska volt a vezetőnk, s a Csicsi, a Bélus, a Guszti, a Göndör, de talán még Cvedler, a bádogos is ott játszott a csapatban. Árpi egy sérülése miatt hagyta abba a játékot, s aztán csak csendes szemlélője lett a csapat küzdelmeinek; továbbtanult, tekintélyt szerzett magának a faluban és a szövetkezet főgépesítője lett... Tavasztól azonban már ő irányítja a sportszervezet munkáját. Nézzük egymást és a régmúlt időkre emlékezünk, amikor Sváb igazgató úr körbeállított bennünket az iskolaudvaron és a labdarúgás alapszabályaira oktatott, aztán megengedte, hogy az új, sárga focit szétrúgjuk az iskola tűzfalán. Ű nevelt minket a labda szeretetére, s neki van a legnagyobb érdeme abban, hogy a három szomszédos faluban — Felbáron, Sülyben és Bodakon — egy olyan labdarúgó-nemzedék nőtt fel, amely még ma is irányítója a falu sportéletének. Soós Tibi Bodakon, mi pedig Felbáron. Tudom, arra gondol ő is, hogy elszálltak az évek, s arra, hogy néhány évig talán még ő is focizhatna, a sérülését már évek óta nem érzi, de nagyon elhízott... Kijár az ed
