Irodalmi Szemle, 1975

1975/8 - Tóth László: Nyughatatlan (vers)

Fenekes Etel, s hogy tudsz így, Névtelen, te!

Hogy tudtok így fázni, kik önmagatok lángjában,

halálnak halálával haltatok! Itt lakom. Halld

és lásd meg: az ember jár-kel, kereng

a világban, nyílik

s összezárul. Otthona: a Kéz,

ez a Soha-Meg-Nem-Állapodottság,

ez a halálba rántó s halálból

föloldozó ölelés, ez az elvesző,

s homályló kék ködökön is

áthullámzó Emberi

Kéz! És otthona: az Ige,

a kimondatlan és kimondhatatlan,

ez az Örökké-Feloldhatatlan-Görcsbe-Rándulófijszaka, ez az áldott-átkozott Rádioaktív Ige!

És otthona: a Hang, a suttogó-síró-fölbugyborékzó, jaj, ez a fölvonító, szétomló és sistergő Emberi Hang! Fázom. Ragyog a Kígyó: angyalszárnyak füsttel füstölögjenek!

Dadogjon

növény, dadogjon

ember, dadogjon állat;

szerető testek kínban

vergődjenek! Elveszíthetők

gomolygásban, fortyogásban elveszíttessenek!

Mert a halál: hideg, kegyetlen látomás csupán. Csókra nyíló ajkak szögletéből csurgó kegyetlen vér! Bennem az didereg!

S mily szánalmasnak, mily elesettnek tetteti

magát! Ügy, becézgesd csak, gügyögj neki,

s közben belerágja magát az ágyadba,

a székedbe, az íróasztalodba,

füstös csipkefüggönyödbe:

belerágja magát

a pórusaidba, bele

az álmaidba! Csak hízelegj,

csak rimánkodj neki! Fázom. Dózsa

izzó gyökér-koronája, Majakovszkij

érzéketlen pisztolycsöve, latrok s minden

akasztottak kötele, sose kegyelmezzetek! Csattogj,

dübörögj, kicsi Attila, miként rajtad csattogott,

gyengécske testeden dübörgött végig e század! Teli

tüdőmből ordíts csak, vitéz Csokonai! Fájj,

Abélard, örökké ágyékomban, minden lőtt combseb combomon gennyesedjék, török, tatár s minden nyilaktól Achilles-inam roncsolódjék! Simogass, ápolj!

Fázom. A Kígyó az arcomon ragyogna? Simogass, fázom!

Tudva-tudd, hallva-halld és látva-lásd hát: bennem az ember jár-kel!

Eszik, ürít, öl és ölel: szíve dolgozik nyughatatlan!