Irodalmi Szemle, 1975
1975/8 - Bereck József: Ha úgy vesszük, vereség
— Ki tudja! Azt gondolod, nekem elmondja? Csakhogy láttam már őket együtt. Nem is egyszer. A Levente-domb felé járnak — mondta az asszony. — Kattintsd fel egy pillanatra a villanyt! — szólalt meg újból, de rögtön visszavonta: — Nem kell, már megvan! A férfi érezte, hogy a birsalma átható, meleg szagába nyers, kötekedő illat keveredik. „Mi az istennek keni be magát mindenféle franccal”, gondolta, s csomosódni kezdtek kilazult izmai. Amikor a munka javával elkészültek, utolsókat lobbant a tavaszi délután. Azt mondta a gyereknek, csak úgy félvállról, ha akar, hazamehet. Már csak a Tőzsének valót kellett gúzsba kötni. Nem indokolta meg hangosan, de magában azért leszögezte: úgysem tudná megcsavarni a gúzst. Az az igazság persze, hogy egyedül akart maradni, de miután a fiú öles léptekkel kilábolt a látóköréből, az egyedüllét sem nyugtatta meg. Gondolatainak küszöbére állandóan egy kegyetlen szó tolakodott, s minden figyelmére és éberségére szükség volt, hogy időben elhessegesse, mint az arcot szemtelenül és kitartóan bombázó legyet. Mintha utólag bizonyítani akart volna, nagy lendülettel, pihenő nélkül dolgozott. Csak akkor nézett fel, amikor a közeli erdősáv mögül sunyin már az alkony lopakodott elő. Befejezte a munkát, a csomagtartóhoz kötözte a szerszámokat, és a legközelebbi dűlőút felé vette az irányt. A vetés alá előkészített táblán felfedezte fia lábnyomait. Mélyen, magabiztosan, lendületesen sorjáztak a dülőút felé. Önkéntelenül hozzájuk igazította a magáét. A mellette guruló kerékpárra támaszkodva is egyre szaporábbá vált a lélegzete, önmagának is tagadni akarta ezt a tényt, de miután átlendítette lábát a bicikli vázán, mintha csak varázsütés érte volna: mérhetetlen nyugalom áradt szét a testében. Mint valami jótékony sodrásban, engedelmesen gördült vele előre a kerékpár, s érezte, hogy az út mindkét oldalára felsorakozik a határ: a béke és a rend. Lélekben tisztelgett e legnagyobb bizonyosság előtt. Az asszony szabálytalan mozdulatokkal fúrta magát az ágyba. Minden testhelyzetet kipróbált, aztán hirtelen elcsendesedett. „Miért van az, hogy a szép mindig csak a magányunkra döbbent rá bennünket”, gondolta a férfi, mert a nagy családi ágyban ugyan kellő távolságra érezte magát asszonyától, de tartott a szobára szakadó csendtől. — Te...! — szólalt meg az asszony, bizalmasan közelebb húzódva —, tudod, mit találtam tisztítás közben a nadrágzsebében? A férfi hallgatott. Az asszony suttogva kiejtett szavai látszólag nem jutottak el a tudatáig. — Te, isten bizony, úgy megijedtem! — folytatta az asszony. — Nem tudom, miért, hiszen nevetnem kellett volna az egészen, de határozottan emlékszem, hogy féltem... Figyelsz rám egyáltalán? — Mit?! — horkant föl a férfi, pedig ébren volt, az asszony egyetlen szava sem kerülte el a figyelmét. — Istenemre, bűntudatot éreztem, hogy megtaláltam ... — Mit találtál meg? — Csak tartottam a kezemben, tanácstalanul, és nem tudtam, hová tegyem ... — De mit...?! A fenébe! Az asszony közelebb csúszott férjéhez. „Mint a kígyó”, gondolta a férfi, „hát itt mindenki az életemre tör?”. Követelődző kezek egész falkáját érezte a teste körül szimatolni, acsarkodni. Dermedten, megigézetten feküdt, s tudta, legkisebb mozdulatával is fojtogató hálóba ütközne. Riadt tekintetét — mint valami tikkadt szivacs —, nyomtalanul fölitta a tömény sötétség. — Tudod..., olyan... — mondta vontatottan az asszony, és száz keze egyre türelmetlenebbül körözött áldozata fölött. A hangja túlfűtötté, folyékonnyá, tapadóssá vált: — Olyan..., hiszen tudod..., de külföldi...! Honnan a fenéből szerezhette...? A férfi — mint akit a legkisebb mértékben sem érdekel a dolog —, energikus mozdulattal dobott egyet magán s háttal fordult asszonyának. — Mi van veled?! — könyökölt fel az asszony; a hangja élesen, pofonként csattant. A férfi nem válaszolt. Legszívesebben magába bújt volna, mert érezte, hogy nehezen jóvátehető bűnt követett el: legszemélyesebb szándékában sértette meg asszonyát. A csönd elviselhetetlen nyomással nehezedett dobhártyájára. Újra a hátára fordult, engesztelő szándékkal.
