Irodalmi Szemle, 1975
1975/7 - FIGYELŐ - Gyüre Lajos: Csetepaté a Tháliában
Csetepaté a Tháliában Az ezévi, érthetetlenül szűkös színházi évadot Goldoni: Chioggiai csetepatéjával zárta a Thália-színpad. (Csak két bemutatója volt ebben a színházi évadban.) Az évadnyitó Tamási: Vitéz lélekje körül kialakult viták a mi csendesvizű színházi életünkben még el sem ültek, máris itt az újabb alkalom, vitalehetőség. Beke Sándor rendezése most sem nélkülözte a meglepetéseket. Kmeczkó Mihály „Előze- tes”-ében már jelzi, mégpedig idézőjelbe téve, hogy a darabban sok az átdolgozás. Úgymond: Bekének ez már a vesszőparipája. Pedig ha jobban utána nézünk a színházakban előadásra kerülő daraboknak, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy minden színház igyekszik az előadásra kerülő művet a ,.maga képére és hasonlatosságára” — a lehetőségekhez mérten — formálni. Ugyanakkor igazat kell adnunk Bekének, még akkor is, ha az eredeti szöveget nem értve, csak a valószínűség és a szín-. házi ráérzés által ösztökélve, tetemes változtatást eszközölt a szövegben. Viszont meg kell mondani: a mennyiségi változtatás nem érintette a darab koncepcióját, sőt atmoszférája ezáltal közelebb került a Vittorio de Sica filmjeiben érezhető itáliai halászproletár világhoz és egyenes szókimondáshoz, mely néhol a vaskosságot is megengedi. Révai József fordítása lehet pontosabb, de nem élet- hűbb. Goldoni polgárosított népszínműve Révai megfogalmazásában elveszíti eredetiségét, s valamilyen álszent, kispolgári beütést kap a letompított veszekedéseken s az élüket vesztett káromkodásokon keresztül. A mű könyvdrámává szelídül, s a Goldoni-darabokban magasabb szinten tovább élő commedia dell’ arte szelleme is megsemmisül. Éppen a neorealizmusban reneszánszát élő rögtönző művészet hívja fel a figyelmet arra, hogy mennyire rászorult már az átdolgozásra a Révai-féle fordítás. Mindenesetre elfogadhatóbb lett volna, ua ezt a nyelvi frissítést olyan emberre bízza Beke Sándor, aki eredetiben olvasta a Goldoni műveit. így nehéz megállapítani: mennyi az eredeti, és mennyi a Beke-szellem az előadásban. (Ugyanakkor jobban kell ügyelnie az átdolgozónak a beillesztett, hasonló értelmű kiszólásokra, szállóigékre, mint például a' helytelenül használt: „Félre az agarakkal!” — helyesen: Hátrább az agarakkal!) Goldoni Chioggiai csetepatéja elüt a kora megkívánta meseszövéstől, témától. A grófok, patríciusok, ügyeskedő vagy együgyű szolgák helyett itt a nép áll a központban —• ezért nincs is meghatározott főszereplője a műnek, s korát megelőzve mutatja be az itáliai proletárnegyedek életét, bár hangja nem éles, inkább a humor sokféle lehetőségét igyekszik színpadi művé ötvözni. A szereplők, 5 a helyszín — az író gyerekkori lakóhelye — jó alkalom a nevettetés, a commedia dell’arte jó értelemben vett, rögtönzéseket Is elbíró színrevlteléhez. A téma is hétköznapi: a mindennapos robotban élő halászok, s a rájuk váró asszonyok és lányok között kitörő veszekedés, a féltékenység, a szerelem beteljesedése a három felvonásból álló színmű tartalma. Az egyszerű téma mögött azonban felsejlik a XVII. századi itáliai proletárság minden nyomorúsága, s esettségében is romlatlan, a mesevilág tisztasága után kívánkozó érzelmi világa. Ezt a káromkodva is szépet gondoló, veszekedve is békességre vágyó atmoszférát adta vissza teljes mértékben Beke Sándor rendezése. A mozgalmas színpadképbe jól beilleszkedett a rögtönzött zenekar, s a díszletek egyszerűségükben is ügyes megoldásukkal kitűnően szolgálták a darab és a rendezői koncepció megkívánta légkört. Nem mondható el ugyanez minden esetben a jelemezekről. A felemás megoldások, a történelmi korhűség mellőzése, szereplőknél a kellékek anakronisztikus alkalmazása olyan kreációt hozott létre, amely csak mosolyt fakasztó naivitásra vezethető vissza. Például: a bokszkesztyű, s a Napóleon-kalap a XVII. századi Itáliában; félcipő, illetve tornacipő a halászok lábán, stb. A vígjátéknak — mint már említettem — tulajdonképpen főszereplői nincsenek. A szerelmes fiatalok, a vizsgálóbíróvá vedlett jegyző vagy a Vincenzot alakító Gyurkovics Mihály, mind-mind egyenértékű alakjai a műnek. A szerepek megformálásában — maga a szerző írja — mindig figyelembe vette a társulatban működő színészek képességeit. Több esetben pedig egyenesen személyre szabott dara
