Irodalmi Szemle, 1975
1975/7 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Simon István (1926—1975)
figyelő 1926—1975 A szegényparasztságból származó Simon István költői indulására a népi mozgalom irodalma gyakorolta a legnagyobb hatást, ösztönző példát. A költészet útján az első lépéseket még a negyvenes évek első felében megtette, de a páljája láthatóan, érzékelhetően a felszabadulást követő években rajzolódott ki. Az 1945-ös felszabadulás a magyarországi parasztság viszonylatában nemcsak a népi mozgalom fő politikai programját, a földosztást valósította msg. hanem felszabadította az elnyomott parasztságban szunnyadó szellemi energiákat is. Ennek a szellemi felszabadulásnak legszebb bizonyítékát éppen a parasztság soraiból fellépő nagyszerű költői, írói tehetségek bizonyították. A Horthy-Magyarország sivár viszonyai között is támadtak nagy paraszti-népi tehetségek (Illyés, Erdélyi, Sinka, Veres Péter, Szabó Pál, Darvas), de az ő jelentkezésük szórványos volt, véletlennek, csodának számított. Móricz Zsigmond például ilyen véletlen csodaként kiáltotta világgá Szabó Pál jelentkezését: ,,Uj nagy írót küldött a falu.” A felszabadult magyar falu 1945 után nagy csoportokban, egymást követő rajokban küldte a fiait az irodalomba, és Simon István ebben a nagyszerű rajzásban is kiemelkedett, a legjobbak közé tartozott. Az a költői triumvirátus, melyei ő Juhász Ferenccel és Nagy Lászlóval alkotott, a felszabadulást követő tíz évben a legerőteljesebben demonstrálta a népi erők diadalmas bevonulását a szellemi hatalomba. Abban a nagy és átható differenciálódásban aztán, amely a hatvanas években a magyarországi költészetben bekövetkezett, az említett triumvirátus tagjainak művészi útjai is elváltak, elkanyarodtak egymástól. Amíg Juhász Ferenc és Nagy László teljesen új költői nyelvet, bonyolult és erősen áttételes lírai szemléletmódot alakítottak ki maguknak. addig Simon István továbbra is a hagyományosabb formák kultiválója, az érett és művészi eszközökben dús lírai realizmus továbbépítője maradt. Ha értékelni akarjuk a korai halál által megszakított pályáját, akkor eligazodás!, tájékozódási szempontul Féja Géza 1964-ben tett megállapítását használhatjuk fel. Féja a Gyümölcsoltó című válogatott kötetről készített tanulmányában azt írta, hogy „elsősorban Simon István a ma népi költője”. Noha Féja minősítése csak kisebb részben vonatkozik a költőnek a népi mozgalom irodalmához való kapcsolatára, először erről a kapcsolatról ejtünk néhány szót. Felismerhető közvetlen hatással a mozgalom egyik tagja sem volt a pályáját egyéni hangon kezdő ifjú költőre, de — amint az lírai és prózai vallomásaiból egyaránt kiderül — a népi irodalomra paraszti osztálylielyzete révén rezonált, és ilyen alapon kapóit tőle ösztönző ihletést. A népi írókhoz hasonlóan „szikár parasztok” fia volt ő is, és ha Illyés tanulását, a paraszti sors mélyéről való kiemelkedését a juhász nagyapa birkáiból származó haszon tette lehetővé, az övét „a megkoplalt, a borjakból lett tandíj”. Érzelmi habitusa erősen különbözik a lázadó hangú népi költőkétől. „Ö is a paraszti világ keserves terheivel jött, de benne türelmes tudássá szelídültek az indulatok — írja róla találóan Kiss Ferenc. — Nem számonkérni jött, hanem elrendezni a dolgokat”. Született szelídsége, aranykedélye s a szeretetre való „tehetsége” — melyet a felszabaduláson érzett öröm még jobban elmélyített — a következő sorokban fejeződik ki a legszebben: ... én mindig a világ gyógyszerét, azt a csodás verset keresem, melytől megszelídülne a lét... Simon István
