Irodalmi Szemle, 1975
1975/7 - ÚJ HANGOK - Csáky Károly, Cuth János, Hajós László, Kertész Gábor, Kiss József, Lacza Tihamér, Lunczer Gabriella, Poór József, Süli Gabriella, Somos Péter, Soóky László, Szigeti László, Vajkai Miklós: Versek és novellák
Poór József a nagy szerelem Volt egy tehetősebb nagybácsink, s annak egy fia, aki szabályosan, szépen nőtt, s nőtte ki a ruháit. Ezt mi kaptuk meg. Ezért hordtam fehér térdnadrágot, ami nekem jóval térd alá ért, mintha újabb divatot akarnék meghonosítani: a háromnegyedes nadrágot. Bár az anyám azt ígérte, hogy hamarosan belenövök ... Kaptam fehér vászonkabátot is, de ebből senki sem arra következtetett, hogy jómódú család rendes gyermeke vagyok, hanem arra, hogy az a micsoda rajtam legalább két számmal nagyobb ... Ha így láttak, így szóltak rám egyes emberek: doktooor, s hogy komolyan vegyenek, hát magam is terjeszteni kezdtem a hírt: orvos leszek. Csak a gondolataimban tiltakozott valami: iszonyodom a békától. Az orvos pedig — ugyancsak gondolataimban — csöndes egyetértésben élt a békával, sőt meg is simogatta. De mit lehet tenni: ha egyszer ki- mondtam, hogy gyógyítgató ember leszek, hát az leszek! Bérmakeresztanyám egyszer elvitt egy ismeretlen öreg nénihez. Görbe bottal jött elénk és rám sziszegett: pap leszel?! Szemem megakadt a görbebotján és halkan, ájtatosan ejtettem ki a szavakat: pap leszek. Kaptam tőle tíz koronát. Ahányszor csak elmentünk hozzá, tíz koronával, szerencsémre, mindig megúsztam az ügyet. Aztán ő egyszer meghalt, s belőlem nem lett pap. E két foglalkozás mögött azonban háttérként állandóan ott lebegett a nagy szerelem: tengerész leszek! Kormányos; tekerem a kereket: tíz fok északkelet-kelet felé. Tíz fok északkelet-keletnek — dörgöm vissza a vezénylő navigátor szavait. És senki nem küld el papnak, de orvosnak sem. Jól emlékszem, ötödik elemibe jártam . . . Olvasom az Oj Szót, az utolsó oldalán nagy betűkkel az állt: PÁLYÁZAT — gyermekregény stb. Ez szöget ütött a fejembe. Nem kétséges — mondom — : a gyermekregényt gyermeknek kell megírni. És már tudtam is, hogy mit fogok megírni. A számtanfüzetből kitéptem két lapot, s felírtam nagy betűkkel: ÉLJEN A TENGER! Aztán elvonultam a cseresznyefa alá, hanyatt dőltem a lekaszált lóherén és fölbámultam az égre. A lombokon át láttam az úszó felhőket, s mindegyikükben valamelyik szigetet ismertem föl. írnom nem akarózott, de agyam lázasan dolgozott. Azóta egyszer sem sikerült magam úgy átadni a képzeletnek, mint akkor. Annyira gondtalanul. Végre megembereltem magam, s nekifogtam az írásnak. Olyan nekihevülten kezdtem támadni a „szárazföldi patkányokat”, hogy természetes folytatódása egy új bekezdés lett, amelyben a regény főhőse elszökött egy szigetre; szinte elaléltam ettől a gondolattól. Ott sétáltam a szigetemen, mellig érő szakállal, s én voltam a tengerek félelmetes remetéje. Anyám kiáltása hívott vacsorára. Elégedetten, mint aki jó munkát végzett, hónom alá csaptam a számtanfüzetet, benne a legnagyobb kinccsel és beszaladtam. Vendégeink voltak éppen és velük volt a fiatalabbik unokahúgom is. Alig hogy bekaptam az ételt, máris félrevonultam vele az egyik sarokba. Elmondtam neki, hogy egy regényt írok, s mivel csúnya a kézírásom, megkértem őt, hogy másolja át, mert ő szépen ír. Elvállalta. Hoztam egy másik füzetet, azt már nem tudom, melyik tantárgyhoz fűződött, kinyitottam a hátulján, s diktálni kezdtem. Szép, kislányos betűkkkel írt, jó kövérekkel, a szeme Is csillogott. A negyedik sor után kivettem kezéből a tollat, és ezt írtam az ötödik sorba: gyere ki, adj egy csókot, mire ő elpirult, a keze megremegett, s azt írta a hatodik sorba: nem adok! Én, a tengerek félelmetes remetéje, erre büszkén fölálltam: akkor nincs másolás!, és kirohantam. Másnap az iskolában magamhoz szólítottam Ferkót, aki a tornaórán a sorakozón mindig mögöttem állt a sorban, s ő szokott lenni az utolsó. Nem voli alacsonyabb, mint én, egyforma magasak voltunk, de az már régen lezárt ügy, hogy ki hol áll...
