Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - ÚJ HANGOK - Csáky Károly, Cuth János, Hajós László, Kertész Gábor, Kiss József, Lacza Tihamér, Lunczer Gabriella, Poór József, Süli Gabriella, Somos Péter, Soóky László, Szigeti László, Vajkai Miklós: Versek és novellák

Beavattam őt is a titokba. Mondom: regényt írok. Tátott szájjal hallgatott.

— Ez így nem mehet tovább — magyaráztam.

— Nem — bólintott ő.

— Csak ábrándozok. Itt a megvalósítás ideje. El kell szöknöm a tengerre. Nem szabad álmodozni! Tenni kell!

Bólintott, hogy ő is így gondolja. Megbeszéltük a dolgokat. A probléma az volt, hogy miként jutunk el a tengerig, hisz tudvalevő, mi szárazföldi állam vagyunk. Az országhatároktól nem féltünk. Mi az nekünk, két elszánt fickónak... De az éhségtől fölkopik az állunk. Erre eszembe jutott, hogy ő harmonikázni fog, én meg hegedülni. Vándorzenészek leszünk. Szinte már láttam is, hogy hullanak a fillérek Ferkó micisapkájába. Arra viszont nem is gondoltam, hogy Ferkőnak esetleg nincs harmonikája, és nem is tud harmonikázni, s arra sem, hogy én is csak a cigány kezében láttam hegedűt. Egy fiút azzal bíztam meg, hogy lopja el Nervusz fizikatanár iránytűjét. Ö mindent el tudott lopni. Most sem okoztt csalódást.

Aznap délután a padlásunkon lógó szalonna oldalasokból levágtam egy-egy arasznyit. Beleraktam egy öreg bőrtáskába, mellé a térképeket, az iránytűt, két kiló borsót és a bátyám ruháit. Aztán kifeküdtem a cseresznyefa alá, a lekaszált herébe, magamba szívtam a here illatát, s gondolataimban már búcsúzkodtam. Álmodozásomból a bátyám visítása, ordítása zavart föl. Hallom, hogy szinte nyögi: nem, édes mamuskám, én igazán nem, és hallottam a pofonok csattanását is.

Megsajnáltam a bátyámat, most először életemben. Mégis az utolsó napot töltjük együtt; megbocsátom minden velem szemben elkövetett vétkét, szegény, még csak nem is sejti, hogy rövidesen én leszek a tengerek félelmetes remetéje. Előjöttem a kertből. Ügy látszik, anyám megunta a vallatást. Már nem emlékszem, kinek is mondhatta: hát ezt érdemiem én, ezért neveltem, ezért gürcöltem érte...; valamit kerestem, hát nem a kezembe akad ez az öreg bőrtáska, mondom, ez éppen jó lesz, de mi van benne?! Hát valaki szökni készül, szalonna, térképek, iránytű, s az idősebbik ruhái: ez fényes bizonyíték. A bátyám ennél a szónál újabb fenyítésben részesült.

Amikor aztán egy jó óra múlva engem is elővettek, bevallottam, hogy azért raktam el a bátyám ruháit, mert attól féltem, hogy az úton megnövök, s aztán nem lesz mit magamra öltsek... Azt viszont végképp nem tudták kiszedni belőlem, hogy miért raktam el két kiló borsót is, hiszen a borsólevest csak akkor ettem meg, ha anyám főzőkanállal állt fölöttem. Magam sem tudom már, hogy miért vittem volna magammal a borsót. Talán azért, hogy borsóültetvényem legyen a szigeten, és borsólevessel kínozzam elejtendő foglyaimat?

Eltelt vagy négy év, s már a kamaszkorban voltam, de még mindig kísértett a nagy szerelem: a tengerek félelmetes, igazságos remetéje leszek! Egy új fogalom került tehát az álmaimba: az igazság, ami egyre többet foglalkoztatott. Rajongtam a szabadságharcosokért, ha elolvastam egy Petőfi-költeményt, mi sem volt természetesebb, nekem is tollat kellett fognom, mert kikívánkozott belőlem a sző! Reszkettem és dühöngtem; a versért még a tanító is megdicsért. De azt még ő sem tudta, hogy én leszek a tengerek félelmetes, igazságos remetéje, mert mindig szótlan voltam és már három éve szerelmes ugyanabba a kislányba. A kislány is szerelmes volt belém, de én szóba sem álltam vele, még ha oly bátorítóan és szépen nézett is. Egyszer aztán a három évig szép csöndesen csordogáló szerelem jubileumi napján megszólított, hogy menjek vele. Végignéztem domborodó blúzocskáján, és elmentem. Az ellenkező irányban, homlokegyenest; még az este összepakoltam a térképeimet (szenvedélyes térképgyűjtő és -rabló voltam), kölcsön vettem bátyám tűzoltó fejszéjét, meg mindenfélét, amire szükségem lehet.

Reggel meg se rezdült a hangom, amikor anyámtól elköszöntem, úgy óvakodtam. Csak egy barátomnak mondtam el, hogy hát isten veled, elmegyek. Ő volt a szárazföldi harcostársam. A pályaudvaron sorra elolvastam a tehervagonok címkéjét. Párkány — látom az egyiken, s bemásztam. Addig üldögéltem ott, hallottam kintről a jövő-menő embereket, míg egyszercsak megrándult a szerelvény. Megyünk — mondom, és elérzékenyül- tem. Jő anyácskám járt az eszemben, s meginogtam elhatározásomban. Elmondtam egy imát, s egy pillanatra még a tengert is elfelejtettem, annyira megsajnáltam őt. Megváltoztatom a tervet — mondom —, Olaszországba megyek. Híres focista leszek, mint Mazzola... És már láttam is magam egy kis olasz falucskában, ahogy kerékpáromat