Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - ÚJ HANGOK - Csáky Károly, Cuth János, Hajós László, Kertész Gábor, Kiss József, Lacza Tihamér, Lunczer Gabriella, Poór József, Süli Gabriella, Somos Péter, Soóky László, Szigeti László, Vajkai Miklós: Versek és novellák

és magányos „lebegők” közé tartoztam, nem akartak és talán nem is tudtak magukhoz vonzani, ólomhabként bolyongtam közöttük, szomorúan és magamra hagyatottan, a kelleténél Jobban belemerülve a zenébe és a matematikába, s a legfurcsább az egészben az, hogy mindezért magamon kívül senkit az égvilágon nem tudtam felelősségre vonni...

Apám öngyilkos lett a börtönben, ma sem értem, miért, a temetésen nem tudtam sírni, a keserűség és a düh megmerevítette minden izmomat, ugye, ismered azt az érzést, amikor az ember hirtelen, minden ok nélkül fázni kezd, remeg, akár az épen maradt ablaküveg a szél szeszélyes csapkodása után, úgy álltam sokáig anyámmal a sírnál, szótlanul magunk elé meredtünk, én a hantokat igazgattam a cipőm orrával, újra meg újra visszagurultak; a késő őszi szél kárörvendve száguldozott a követ között, anyámra pillantottam, remegett a szája, te boldogtalan, te boldogtalan — suttogta —, ezt nem érdemeltem meg tőled; fekete kendője csapkodott a szélben, most is magamban hordom ezt a képet, csak az arcára nem emlékszem egész pontosan, tudom, még akkor is, harminckét éves korában is szép volt, sőt, kívánatos, de ő nem akart még egyszer férjhez menni, bezárkózott a hímzései meg a horgolásai közé, a külvilág megszűnt számára, nem is sejted micsoda erő kellett ehhez a magányhoz, én sem voltam már a közelében, abban az évben vettek fel az egyetemre. Ismét elölről kellett kezdenem az életemet, lázadoztam a sors ellen, pedig tizennyolc évesen pihenni szerettem volna, elmerülni valami képzeletbeli boldogságóceánban és meghúzódni benne legalább addig, amíg körülöttem rendbe nem rakódnak valahogy a dolgok, le akartam mondani arról, hogy magam irányítsam a jelenemet és a jövőmet; én, akinek mindig határozott tervei és elképzelései voltak, egyszerűen nem tudtam érdekelni magamat, az első évben épp hogy ki nem rúgtak az egyetemről, szegény anyám, ha láttad volna, majdnam belebetegedett, ekkor összeszedtem magamat és előmásztam az álomzugból, mondhatom neked, nem ment könnyen, szerencsére akadt egy barátom, Péter, aki állandóan ráncigáit, jazz-zongorista volt egy bárban, kedves kis kamasz, a légynek sem tudott volna ártani, a lányok rajongtak érte, dédelgették, babusgatták, nem mondom, csinos srác volt, de a mai napig sem világos, mivel vonzotta őket annyira, hidd el, teljesen közömbösek voltak számára, később bevallotta nekem, hogy impotens... igen az olyan... én nem voltam az, mégsem érdeklődött irántam senki, talán mert hiányzott belőlem a könnyedség, emészthetetlennek és mélynek tűnt a logikám, tudod, a nők többnyire nem szeretik a bonyolult dolgokat, és különösen a bonyolult férfiakat nem, de a múltamat nem tudtam elfelejteni, ott kísért állandóan minden mondatom és gondolatom mögött, álmaimban is gyakran visszajár ezer- és ezerféleképp variálódva, s az én idegeim sincsenek kötélből, váratlanul kitörök, ez is a múlt, anyámtól örököltem. Szegény, ő sem él már, két éve ment el, csendesen, szinte észrevétlenül, verőfényes augusztusi vasárnap volt, én a szobában olvastam a Buddenbrook-házat, még hallottam, amint anya a konyhában motoz, azt hiszem mosogatott... valahogy elszuny- nyadtam, legfeljebb félórányit aludtam, fölkeltem, hogy vizet igyák, ő ott ült az asztalra borulva, halkan lépkedtem, nem akartam fölébreszteni, a vizet is óvatosan kortyolgattam, közben valami furcsa érzés fogott el... mintha dobolt volna a csönd . . a tyúkok nem rikácsoltak az udvaron, a diófa némán reszketett a langyos szélben... ismét anyámra pillantottam, hiányzott a jól ismert szuszogása, a háta sem emelkedettsüllyedt, a vizesbögre kiesett a kezemből, nagyot pendült a kövön, ijedten utánakaptam, de már tudtam, hogy úgyis hiába, anyám nem fog többé felébredni. .. ott álltam a konyha közepén, teljesen egyedül... kiáltani szerettem volna, de csak értelmetlen hangok bugyogtak fel a torkomból, s arcomon forró könnycseppek indultak lefelé.

Végigterülök az ágyon és álmodom... A faluvégi réten caflatok, cipőmben cuppog a víz, most megállók a fűzfák alatt, a tavacska tetején vízimolnárkák korcsolyáznak, nyár van, a csíborok, mint megannyi apró tengeralattjáró, fürgén manővereznek a mo- szatok között és a gyékény tövében, a tavirózsán kecskebéka pöffeszkedik, lágyan reszket a tokája, hirtelen a basedowos házinénit látom, megint a lakbért szeretné,