Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - ÚJ HANGOK - Csáky Károly, Cuth János, Hajós László, Kertész Gábor, Kiss József, Lacza Tihamér, Lunczer Gabriella, Poór József, Süli Gabriella, Somos Péter, Soóky László, Szigeti László, Vajkai Miklós: Versek és novellák

Cuth János

kárpótlás

— A keservedet! — Az utolsó pillanatban rántotta el az öreget morogva Endre, a város fenegyereke, amikor már majdnem súrolta őket az ócskavassal teledobált rozzant Praga.

— Nem alája, hanem a tetejére kellett volna másznod, fafej! — dörögte Endre az öreg fülébe. — Már úgyis odavaló — mondta a többieknek. Kockás sapkáját parádés helyzetbe csapta, ujjait a nadrágtartója alá dugva dobolt ugráló hasán, és hangtalanul nevetett.

— Boldi! — kiáltott az egyik koravén szépfiúnak. — Tanítsátok meg az öreget szapo- rázni! — Erre vagy hat szépreményű csavargó az öreg után iramodott, de csak néhányat dobbantottak, aztán visszatértek. Az öreg nekilódult, csámpás lépteket lejtve hátrapislogott, s amikor már érezte, hogy nem hallják meg, akkor dünnyögte:

— Eltapostok? Megálljatok, nagyvalakik — úgy csinálta, hogy fenyegető kezét eltakarja a teste. Szorosan a falak mellett oldalgott.

Szén és bauxit pora lepte az utat. Ahogy az útelágazáshoz ért és meglátta a hentesüzlet ajtaját, vad lüktetést érzett a torkában. A tartozás! Nyitott szájjal, hangosan nyelt. Megfogta az állát, egyet lépett előre, egyet hátra, és megkerülte a házat, úgy ment haza.

„Pál Károly gazda. Szűk utca 43.” — hirdette a letűnt időket valami szeszély folytán itt maradt hitvány lemezdarab. A kedves viskó körül deszkakerítés tántorgott. A kerítés mögött két szemeteskanna, körülötte összerágott csontok.

A szomszédos, tündöklő villa nedves árnyékot vetett a viskóra, ahol az öreg élt.

Reggelente kilenc óra felé letúrta magáról a takarót, mint aki rossz álommal küszködött egész éjjel. Pizsamájára nadrágot és mellényt húzott. A konyhaablakról csak annyira húzta el a pokrócot, hogy látható legyen az ablakmélyedésbe akasztott porcelán szívecske.

A falon papírangyalkák és újságkivágások halott virágai között egy meggörbült, barna kép előtt megállt, mint már milllőszor, és nézte: fehér kötényes nevelőnők között álltak vagy ültek az árvaház növendékei. Középen, a második sorban állt a két Pál fivér. A tízéves Károly és a fiatalabb Sándor. Károly tintaceruzával be volt keretezve. Alul látszott a valamikor filmbe karcolt évszám: 1890.

Az öreg lassan behúzta a nyakát, meggörnyedve elfordult, kezét mellénye alá dugta. Kilopakodott az udvarra, óvatosan kidugta fejét a kerítés fölött, és végignézett az út mindkét oldalán. Besietett a fával. Fejét két kezébe fogva, sokáig ácsorgott, mígnem a kapu recsegésére felütötte a fejét, ujjait a szájába kapta és a legsötétebb békés sarok felé hátrált, de aztán gyorsan visszalépett, és mintha zsebre szerette volna dugni a kezét, úgy matatott a nadrágján.

A postás benyitott.

— Lemondom a... a biztosítást — nyöszörögte az öreg.

— Már szeptemberre, bátyuskám? — kérdezte a postás, táskájában kotorászva.

— Hát... ha lehetnQ, kedves uram? ...

— Persze. Tessék a nyugdíja, írjon alá. — Az öreg most nagyon reszketett, és gyerekes betűkkel odaerőltette a nevét. Mikor a postás elment, az öreg begyújtott. Míg felmele