Irodalmi Szemle, 1975
1975/7 - ÚJ HANGOK - Csáky Károly, Cuth János, Hajós László, Kertész Gábor, Kiss József, Lacza Tihamér, Lunczer Gabriella, Poór József, Süli Gabriella, Somos Péter, Soóky László, Szigeti László, Vajkai Miklós: Versek és novellák
gedett a levegő, a kályha közelében felrajzszögezett képeslapokat törölgette: a csóko- lózó fecskepárt és az imádkozó kisleányt. Közben lassan szaglani kezdett a földes talaj. Kitépett a naptár lapjaiból egyet, és a szélére írt. Kirakta maga elé a néhány koronáját, mikor újra hallotta a kapu recsegését. Összekapkodta a pénzt, a naptárlapot, és begyűrte a pizsamája ujjába. A zsebéből szalagok és ezüstpapírok lógtak. Az ablakot nézte. Mikor meglátta a kékruhás csendőrt, kirúgta maga alá húzott lábát és elkapta az asztal szélét, de azért szorította a pizsamája ujját is. — Biztos urak, én nem akartam ... — Pál Károly? — kérdezte az egyik jávorbajuszos. — Én csak ... — Pál Sándort keressük, az öccsét. — Sándor csak szerencsés, kérem, jó gyerek volt ő mindig. — Hol lakik legújabban az öcskös? — Igenis, de szabadna tudnom ... — Csalás és lopás. Hm? Az öreg először csak magyarázott, aztán két kézzel mutogatta az irányt: Sándor azt mondta, „Nem szeretem, ha belelátnak a seggembe.” — És mint mindig, ha önbizalma jelét akarta adni, megszívta az orrát. — Köszönjük bátya, reméljük, ez elég lesz. — Aztán az öcskösnek szokása a villanyóra elől vezetni az áramot — szólt az öreg vakarózva. A bajuszos homorú tartásban végignézett rajta néhányszor, kacsintott, de szó nélkül elindultak. — Aztán — lépett ki utánuk az öreg — egy puskája is van, olyan légpuskának néz ki, de át van csinálva. — Ez már érdekes — mondta a bajuszos, sapkája alatt beletúrt a hajába. — Utánanézünk a vitéznek — mondta, meglökte a társát, és fejcsóválva elsiettek. — Megkaptátok — mondta magában az öreg, s végigdőlt az ágyán. Hosszan bámulta a plafont, összeszorított fogakkal ásított, rágóizmai remegtek. Lassan elszenderedett, de nem aludt mélyen. Mosollyal a szája szélén, újra a régi álmot látta: a vakolatlan téglaépület zárt udvarán, az árvaház tágas folyosóin látta magát, öccsével egyforma szvetterben és egyforma, fülre húzott sapkában. Megint sorakoztak, ő az öccsével mindig kézenfogva. És mikor jöttek az idegenek, most nem az öccsét, hanem őt tapogatták és dicsérgették. — Tudta, hogy álmodik, de erőltette az álomban maradást, a régi álom csodás újraálmodását. A kenőszappan szagú folyosón a rácsos ablak színes üvegein át mesebeli fény áradt a kőre és a falakra. És jött a nő, libbent a haja, suhogott a ruhája, és az illatától az öreg már-már felébredt. A lelencek előtt végigsétált, megállt előttük földöntúli fényben; a nevelőnő Károlykát ajánlgatta, nem az öccsét, a nő az ő kezét fogta meg, nem az öccséét, és őt vezette el. Károlyka elengedte az öccse kezét, aki rettenetesen el volt keseredve, talán sírt is. Ö maradhat még legalább öt évig ... Az öreg felébredt, ajka remegett, de mosolygott. Tétovázva felült az ágyon, aztán rakott a tűzre, pizsamája ujjából kisimította az asztalra a pénzt, a naptárlapot összetépte. Hozott helyette három tisztát. Elosztotta a pénzt, és belehajtogatta a lapokba. Az egyik csomagra megnyálazott tintaceruzával gondosan rákaparta „hentesé”, a másikra „tejcsarnoké”, a harmadikra firkált, rajzolgatott egy ideig, aztán csak keresztbe tette rajta a ceruzát. Megmosdott, pizsamája helyett felhúzta a fehér ingét, fekete kabátját átkefélte, begombolta és megfésülködött. Egy kanna szenet öntött a tűzre. Fölül elzárta, hogy füstöljön. Lefeküdt. A szoba öreges szagát fokozatosan elnyomta a széngáz, s az öreg egyre halkabban mormolta: Mi atyánk, ki vagy a mennyekben ... A postás harmadnap jött a nyugdíjemeléssel, ceruzáját leemelte a füle mögül, de a sapkáját már nem bökte meg.
