Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - Jósé Maria Arguedas: Teremtő atyánk Túpac Amaru

Apadó folyóink siratóját s a lágyan felbuzgó forrásokat?

Még élünk, Atyám!

A te hatalmas, égő sebedet senki sem tudja beforrasztani. Felkel érettünk az ereidben forrongó harag. Nekünk is fel kell támadnunk végre, atyánk, testvérünk, Kígyóistenünk! Nem félünk már az urak füstölő villámaitól, és a puskagolyótól már nem rettegünk.

Megmozdulunk majd, s folyamként áradunk, szalmát emésztő tűzként lángolunk, és hömpölygünk, mint az őserdei hangyák számlálhatatlan tömege, amíg a földünk újra a miénk lesz, és a falvak is újra a miénk.

Hallgass meg atyám, Kígyóisten: a golyók ölnek, és vénát szaggatnak a gépfegyverek, az acélpenge emberi húst szabdal, s a megpatkolt lovak, az őrült, súlyos patájú lovak fejet zúznak és gyomrot tipornak itt, és mindenütt, a Cerro Fasco jeges hegyhátain, a hideg fennsíkokon, a völgyek vérbő füvén és a sivatagban.

Atyácskánk, Kígyóisten, kinek orcája fényes volt, mint a mennybolt, hallgass reám: az urak szíve most még szennyesebb, még gyűlöletesebb. Saját testvéreinket uszítják ellenünk. Gonoszra fordítják

szívüket, fegyvert adnak kezükbe, olyat, amilyet a démonok démona ki nem tudna találni, és ölnek bennünket. De van egy sugár az életünkben! Alászálltunk, lám, az urak városaiba, özönlöttünk, végtelen sorokban, miként az őserdei hangyák, innen szólítalak, itt vagyunk veled, szeretett mesterünk, felejthetetlen, örök Amaru.

Elvették tőlünk földjeinket. Sovány juhocskánk aszú lombot legel, mit a szél sodort le a földre. Haldokló tehenünk a föld megkeseredett sóját nyalogatja. Kígyóisten, atyánk, a te idődben bővelkedtünk javakban, s most, mint a halál elől ügető kutya, menekülünk a forró völgyek felé.

Eljön a hajnal.

Azt beszélik, hogy más földeken a kínzottak. a meggyötörtek szabad röptű, hatalmas sasokká és keselyűkké váltak.