Irodalmi Szemle, 1975
1975/7 - Jósé Maria Arguedas: Teremtő atyánk Túpac Amaru
teremtő atyánk Túpac Amaru Jósé Maria Arguedas [Részlet] Túpac Amaru, Kígyóisten fia, Salqantay havából gyűrött Árnyékod miként a hegyek isteneinek árnya a szív mélyéig hatol. Szemeid, e kígyóisten-szemek fénylenek mint a sasoké, látják a jövőt, és messzire látnak. Itt vagyok, véreden hízott eleven fiad, én kiáltok. Én kiáltok, én, a te néped. Te szülted újjá lelkemet, és könnyemet is te támasztád fel. Mondád, sebem nyitott maradjon és fájjon egyre jobban. A naptól fogva, midőn beszéltél, attól fogva, hogy vívtál az acélgyilkú spanyollal, amióta a te forró véred a szikkadt földre ontatott, lelkemben nincs többé nyugvás és béke. Nincs semmi sem, csak tűz van, csak kígyói gyűlölet van urainkkal, a démonokkal szemben. Énekel a folyó, sir a pacsirta, örvénylik a szél, éjjel-nappal rezeg a fensíkon a szalma, szent folyónk bőgve árad, hó fedi a hegyek isteneinek taréját, és jég ropog a fogaink között. Hol vagy, mióta érettünk megölettél? Atyánk, hallgasd folyóink hangját, hallgasd az őserdő riadt fáinak szavát, a tajték-fehér tenger megszállott énekét hallgasd meg, Kígyóisten! Elünk! Még létezünk! Hömpölygő folyók, görgő kövek, táncoló fák és rendülő hegyek éltető vérén erősödünk. Felkelünk éretted, a te nevedért, a te halálodért! A falvak mélyén picinyke szíveikkel sírnak a kisdedek, fenn a széljárta síkon, köpeny, kalap és menedék nélkül vakuló férfiak sírnak keservesebben, mint a gyermekek. S az árnyékban, a fák alatt is még sír az ember, ó, Kígyóisten! Több sebből vérzik, mint hajdan, és üldözöttebb, mint a tetvek. 0, lásd meg testem remegését, hallgasd véremnek halálos fagyát. Hallod a lambras ágán a párjavesztett galambok énekét?
