Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - Andruška, Peter: A hegyeken túl van a hazám

érthetetlen szavak. Távoliak és haszontalanok. Haszontalanok és szépek. Felébresztették újra a reményemet. Mint Angéla. Izgatóak és megfoghatatlanok. Azelőtt nemigen hallottam ilyen beszédet. És soha többé nem fogok hallani. Először és utoljára fekszem műtőasztalon. Két órával ezelőtt, a csata forgatagában sem hittem volna, hogy ilyen szavak röpködnek majd fölöttem ...

Valaki leoldotta a fejemről a kendőt. Magas, fehér emberalakot láttam magam előtt, maszkkal takart arcot, fehér sapkát, és a női hangot is megpillantottam végre. Termete kicsiny, haja barna. Oldalt fordulva állt, az arcát nem láthattam, nem volt időm, s talán elegendő Qierészségem sem, hogy rászóljak: nővérke, fordítsa ide az arcát, hogy emlékezetembe véshessem a vonásait. így hát továbbra is csak a hangja maradt meg számomra. A következő napokban aztán a lépései is társultak a hanghoz, meg a várakozás ébersége, hogy mikor hangzik fel ismét cipőjének kopogása.

— Egyelőre mind a két szemét bekötjük — mondta az orvos. A magyarázkodást fölöslegesnek tartotta.

— Rosszul áll a szénám — mondtam, s már nem kérdő formában, mint az imént a kórteremben. Azt reméltem, hogy az orvos megnyugtat, valami ilyesmit mond: ugyan barátom, minden a legnagyobb rendben van. Ám a doktor egészen mást mondott.

— Nem akarlak lóvá tenni, pajtás. Az ilyen esetekben általában azt szokták mondani, hogy katona vagy, mindent el kell viselned ...

Elhallgatott, neszezés jelezte, hogy a gumikesztyűjét húzza le.

— Nővérke, egy óra múlva adja be az injekciót. — Aztán hozzám szólt: — Látni fogsz, azt megígértem, de csak a jobb szemeddel... Ne haragudj, fiam, ezt meg kellett mondanom neked...

Elment, s én kétszeres világtalanságba zuhantam. A látásom elvesztése a remény, az úticél és a vágyak elvesztésével párosult. Mi felé nyújtsam most már a kezem, ki után sóvárogjak? Egyik szememmel látni fogok, de arcom másik felén sötét lyuk éktelenkedik majd... Az a lyuk a lelkem legmélyén is ott fog tátongni, s a lélek sebét nem lehet színes üveggolyóval eltüntetni... Szerencsémre nagyon fáradt voltam, nem foghattam fel teljes egészében helyzetem súlyosságát.

A női hang belém szúrta az injekciőstűt. Köszönetfélét suttogtam, s éreztem, hogy a női hang elmosolyodik. Mire jó ez az egész, gondoltam, miért udvariaskodom még itt is, ahol annyi sebesültet látnak el naponta, s én csak egy vagyok azok közül, akik átmeneti szállást kapnak a falak közt, a sebesülés és a gyógyulás közötti állomáson, vagy... a sebesülés és a... reménytelenség közötti megállóhelyen. Az utóbbi volt az én esetem. Kissé oldalt fordítottam a fejem. Jelentéktelen mozdulat volt, a fájdalom jelentéktelen félköríve.

— Feküdjön nyugodtan — mondta a lányhang. Ismert szavak, hallottam már őket. Betanult, kötelező figyelmeztetés. De hát hogyan fekhetnék nyugodtan, amikor legszívesebben futásnak erednék, kiszaladnék ebből a világból, hogy olyan helyre érjek, ahol nem lenne szükségem sem a látásomra, sem emberekre, szerelemre, reményre... Fel akartam oldódni, mondanom kellett valamit, bármily szamárságot, hogy elpattanjon a némaság rám feszülő abroncsa.

— Nemcsak vak leszek, hanem csúnya is — mondtam.

— Szerezz egy sötét napszemüveget, és senki sem vesz észre semmit — bátorított a női hang.

— Nem hiszem — feleltem.

— Az arcán alig fognak látszani a hegek ...

— Fizetik magát a vigasztalásért?

A lányhang nem sértődött meg. Nyilván megszokta a páciensek mogorvaságát. Kitérően felelt:

— Szeretném, ha már vége lenne a háborúnak.

Ez szebben hangzott.

— Én meg... otthon szeretnék lenni. Vagyis... nem otthon, mert ott mindenki a szememet nézné, és először sajnálnának, azután meg viszolyognának tőlem...

— Hogy beszélhet így! — mondta feddően a lányhang.

— Ogy beszélek, ahogy akarok. Már nem tartozom azok közé, akiknek nem mindegy, hogyan beszélnek, és kivel.

— Holnap másként fog beszélni.