Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - Andruška, Peter: A hegyeken túl van a hazám

— Valóban?

— Ühüm.

— Meglehet. Maga jobban tudja, mint én, elég tapasztalatot szerezhetett.

— Pihennie kellene. Ha szüksége lesz rám, hívjon be.

— A nevét sem tudom.

— Stefkának hívnak.

Múltak a napok, vánszorogtak a végtelen hosszú órák, s bensőmben egymást váltották a gondolatok és érzések. Hatalmukba kerítettek a hangulataim, hiszen joggal lehettem szomorú vagy éppen egykedvű, senki sem vethetett a szememre semmit, mert mindany- nyian épek, egészségesek voltak.

Csak egyetlen nevet igyekeztem kitörölni elmémből. S nemcsak a nevet... A személyt is, akinek emlékét ez a név folyvást felidézte. Nem tudtam elképzelni, hogyan mehetnék el így félvakon Angélához, hogyan magyarázhatnám meg neki a történteket, hogyan érhetném el, hogy hősnek vagy legalább az esztelen öldöklés áldozatának tekintsen, ne csupán a megnyomorított férfit lássa bennem. Tudta, tudnia kellett, hogy szeretem, sőt bizton reméltem, hogy türelmetlenül várja hazatérésem napját, mindig csak őrá gondoltam, amióta eljöttem otthonról, minden jövőbeli tervemet őhozzá kapcsoltam. S most ki akartam törölni az elmémből. Biztosra vettem, hogy csalódást okoznék majd neki, nagyon boldogtalan lesz, ha meglát. De ha a történitek ellenére is feleségül jön hozzám, a csillagot is lehozom neki az égről, ha az lesz az óhaja... Azután ismét ráeszméltem, hogy nem építhetek légvárakat. Nem tarhatok fogva álmaim birodalmában csak úgy akárkit, aki nem is sejti, milyen szerencsétlenség ért. így hát az egyetlen dolog, ami ez idő tájt fel tudott villanyozni s igazi örömöt jelentett számomra, az annak a lánynak a hangja volt, -akiit az említett párbeszéd óta Stefkának szólíthattam.

Aztán egy estén levették végre az arcomról a kötést. Sötét volt már, vaksin néztem körül. Csak egy gyönge fényforrás pislákolt a közelemben. így születtem meg tehát másodszor. Legelőször is a kezemet vettem szemügyre. Arcomhoz emeltem a kezem, gyönyörködve forgattam ide-oda a szemem előtt... Látok! íme a kezem! A saját kezem, ujjam, tenyerem... Ezzel a két kezemmel érintem meg majd Angélát, mindkét karját megragadom, és azt mondom neki: Angéla, visszatértem, itt vagyok, én vagyok, Vlado, a te Vladod, Angéla, szeretlek, tudom, már akkor meg kellett volna mondanom, de te anélkül is biztosan tudtad, igen, tudtad, mosolyogsz, és ez többet mond ezer szónál, nem kell bizonykodnom, hogy minden csata előtt rád gondoltam, és azt súgta valami, hogy a hozzád vezető útért küzdők, s minden lépésem közelebb visz hozzád...

— Reggel kimehetsz sétálni, komám — mondta az orvos.

A hangját hallva vettem észre, hogy ott áll az ágyamnál, s az arcomat fürkészi. Megijedtem. Mit mond vajon? Letaglóz-e a szavaival? Elűzi-e képzeteimből Angélát és a vele való találkozásomat? Nem, az orvos jó ember, nem tesz ilyet, nem búsít el.

— Pokoli szerencséd van, biz’ isten, — mondta. — Szépen gyógyul a sebed. Vasból gyúrtak, a nemjóját, legény vagy a gáton. Letapasztjuk a forradást, aztán holnap vagy holnapután elmenetelhetsz a bajtársaid után.

Kérdőn néztem rá. Nem jött ki hang a torkomon.

— Ne csodálkozz — mosolygott az orvos. — Amíg te itt henyéltél, jócskán előrehaladtak. Már hazai földön járnak, barátom, Szlovákiában.

— Hazai földön — szorult össze a szívem. — És ezt csak így mondja?

— Hogyan mondjam? Ugorjak a plafonig? Meglett férfi létére úgy gondolkodik, mint egy gyermek! Na jól van, aludj.

Bejött az ápolónő, nehéz léptekkel közeledett az ágyhoz. Nem Štefka volt. Egy ideig bizalmatlanul nézte arcomat,'aztán gézt helyezett a sebre, és letapasztotta. Már kifelé ment, amikor megszólaltam:

— Hát Štefka?

— Holnap itt lesz — felelte hátra sem nézve.

Holnap. Reggel tehát meglátom Stefkát. Meglátom azt a lányt, akinek eddig csak a hangját és a lépteit ismertem. Milyen lehet? Olyan, mint Angéla? Szebb nála? Te jó ég, már alig emlékszem, hogyan is néz ki Angéla. Fényképét az irataim közt őrzöm, de már rég nem vettem elő. Féltem a szemébe nézni, féltem a honvágytól, mely mindig fojtogatni kezdett, ha a szülőföldemre emlékeztem, vagy ha Angéla arcképét kitettem magam elé, s arra gondoltam: lám, most együtt lehetnénk... 0, átkozott, buta háború!