Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - Andruška, Peter: A hegyeken túl van a hazám

tudni akartam, mi fog következni, mit csinálnak majd velem, kíváncsi voltam, fel tudnak-e támasztani, vagy félelmet és szorongást plántálnak újra belém, vajon kiszabadítanak-e tompa aléltságomből. Mert ha egyáltalán érzékelni tudtam akkor valamit, az csupán a könnyedség, az üresség és helyzetem bizonytalanságának állapota volt, úgy éreztem, játékosan fel tudnék emelkedni a levegőbe, hogy ismeretlen, rejtelmes tájak fölé repüljek. S különösebb megerőltetés nélkül magam elé tudtam idézni Angélát is. Sudár, magas teremtés, de csöppet sem törékeny, s nem is lányosán bájos; kisvárosi kisasszonyok tulajdonságaival felruházott falusi nő. Tetszett nekem, talán épp azért, mert nem igyekezett elkendőzni valódi énjét, nem volt sem buta, sem túlontúl okos, vagyis a nőkről szőtt legendáink és a valóság határmezsgyéjén állott. Tulajdonképpen amúgy igazából sohasem szerelmeskedtünk, azt sem közöltem vele, hogy elmegyek hazulról, este még találkoztunk a réten a templom mögött, megfogtam mindkét vállát, lehajoltam hozzá, mohón habzsoltam nyaka és haja illatát, végül pedig megcsókoltam. Szinte kővé meredten állt, nem mondott sem igent, sem nemet, ám én már semmi egyebet nem cselekedtem, először csókoltam leányt, ünnepélyesnek éreztem a pillanatot, olyan becses volt nekem az a perc, mint a legmélyebb kútba dobott kulcs. Megtalálom-e még valamikor azt a kulcsot, Angéla? Kinyitom-e vele a testedet, hogy eggyé váljunk a szerelemben, s egy új ember fakadjon vágyainkból? Később gyakran eszembe jutott az az utolsó est, ádázul kínoztak képzeletbeli ölelkezéseink, meg a remény, hogy ha majd hazatérek, feleségül veszem, s ő lesz az első igazi szeretőm és egyetlen asszonyom... Most is ilyen szép dolgokra gondoltam; hogy kínomat enyhítsem, képzeletben Angéla testét simogattam, s a tompa fájdalom fészkében jövendő percek sejtelmes gyöngédsége sarjadozott... Angéla is fehér ágyban fog feküdni, s fehér dunnát húzunk magunkra ... Csak ez az előbbi hang zavart még mindig ...

A lány hallgatott, de éreztem a jelenlétét, nem tudtam kirekeszteni a tudatomból. Az ágyam szélén ült, a lázamat mérte, csuklóm ütőerét tapogatta. 0, mire való ez a nagy felhajtás? Parancsot teljesít? Hiszen azt sem tudja, ki vagyok, s az arcomat sem láthatja a kötéstől. Ö nem lát engem, én nem látom őt. Öt nem is érdekli, milyen vagyok, én nem tudhatom meg, hogy ő milyen.

— Nem kell itt ülnie — szólaltam meg.

Ügy tűnt, hogy a lány meghökkent. Némán vártunk tovább. Lassan múlt az idő.

— A doktor úr azt mondta, itt várjak rá — jegyezte meg később.

Kemény és elszánt volt a hangja, de csöppet sem közönyös. Nem szóltam, újra Angéla emlékébe kapaszkodtam, a kellemes képzelgésbe, mely legyőzte bennem a kínt, ám a hang a fájó oldalamról jött, éreztem, hogy most már valóban elájulok, a hang sodor az önkívület örvényébe: a doktor úr azt mondta, a doktor úr azt mondta...

— Semmi baj — szólt a hang —, enyhe rosszullét.

Értem. A hang sokat tapasztalt, tudja, hogy a testi szenvedéstől a férfi is eldől, mint kasza alatt a búzaszár. A kín és a szerelem a férfiakat is elgyöngíti. A kínt nem bírják legyűrni, de a szerelemben végül ők kerekednek felül. A gyöngeség elmúltával újra elszántan talpraállnak, kimasíroznak önnön férfibüszkeségük szabad világába... Sohasem akartam ilyen férfi lenni...

Ekkor ezt hallottam:

— Mutasd csak, hadd lássuk.

Nyilván az orvos.

— Na ... mindjárt végzünk.

Csak egy rövid kérdést bírtam kinyögni:

— Rosszul áll a szénám?

— Rosszul? — a férfihang csöppet sem volt tétova, csak némi csodálkozás bújkál benne. — A háborúban csupa rossz dolog történik, barátom, ezt már észrevehetted. De ne félj, kihúzunk a csávából. Pokoli szerencséd van, hogy éppen az én kezembe kerültél.

Nem tudtam, hogyan érti ezt, túlbecsüli-e saját képességét, vagy vigasztalni akar. Nem volt kedvem latolgatni a kérdést. Az volt a fontos, hogy valóban segítsen.

— Elaltatni nem tudlak — mondta az orvos. Majd a lányhangnak szólt oda: — Készítse elő a lokális érzéstelenítőt.

Elvezettek valahová. Tömör szövegek következtek, olyanok, mint a harctéri vezényszavak. Ki tudja, kinek adja utasításait az orvos ... Peán, szkalpel, tamponok... Fura,