Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - Tóth Elemér: Függőfészek

geszteljen meg, amiért reggel úgy rám förmedt, hát nem akartam zavarni. Már látszottak a szélső házak tetői, amikor megállt, és azt mondta:

— Vedd tudomásul, én oroszlánvadász leszek.

— Oroszlánvadász?

— Igen, oroszlánvadász.

— De nálunk nincsenek oroszlánok ...

— Azt én is tudom — vágott a szavamba. — Elmegyek, messze, Afrikába, és ott leszek oroszlánvadász.

— Nekem keresztapám kaszát csinált — mondtam. — Igazi kaszát...

— Az is valami?

— Együtt járunk majd kaszálni.

— Az oroszlánok, az igen. Ezüstveretes puskám lesz majd, mint Kocsis Józsi bácsinak, az erdésznek. Édesapám megígérte, hogy ha eladja a bikát, megveszi nekem a puskát.

Amikor a házuk elé értünk, még azt mondta:

— Én már nem megyek iskolába. Fel kell hizlalnom a bikát, hogy többet adjanak érte. — Kicsit várt, aztán befordult az udvarukra...

Vasárnap reggel apám barackot nyomott a fejemre, és így szólt:

— No, te kaszás legény, készülj, megyünk Jénébe, keresztapádékhoz.

— Igazán megyünk?

— Hát persze hogy igazán. Olyan igazán, hogy már be is fogtam.

— Jobb lesz onnan bejárni a gyereknek — mondta keresztanyám, amikor a télen nálunk jártak. — Rimaszécs csak egy ugrás, sokkal jobb lesz neki onnan bejárni. Eljössz, igaz-e? — fordult hozzám. — Sütök, főzök majd neked. Ha paprikás csirkét kérsz, azt csinálok, ha túrós kalácsot akarsz, azt sütök, és ha majd érik a meggy, minden vasárnap meggyes rétes lesz ebédre. Eljössz, igaz-e?

Hogy nem feleltem, keresztapám húzott az ölébe, s duruzsolni kezdett a fülembe.

— Bolond asszony ez a te keresztanyád. Még hogy paprikás csirke, meg meggyes rétes... Azt itthon is ehetsz, igaz-e? De van nekem egy kis műhelyem, tele mindenféle szerszámmal, hát azt látnod kellene! Éppen a minap mondtam keresztanyádnak: Hallod-e, Irénke, a télen már a kerpsztfiamnak is faragnom kell egy szép kaszanyelet, mert a nyáron egyszer csak beállít, és azt mondja: Keresztapám, eljöttem kaszálni...

— Én még nem tudok kaszálni.

— Nem tudsz kaszálni? Hát akkor itt a legfőbb ideje, högy megtanulj. Bizony, itt a legfőbb ideje. Mert miféle magyar ember az, aki kaszálni sem tud?! Bizony, itt a legfőbb ideje... — kicsit hallgatott, aztán újra kezdte. — Hajnalban kelünk majd, a tarisznyát megpakoljuk kenyérrel, szalonnával, hagymával, és kimegyünk a Bükk- fenekbe. Minden csillog majd, akár az ezüst. No, kersztfiam, mondom majd neked, az éjjel, úgy látszik, tündérek jártak erre, s ezüstté varázsoltak mindent. így hát ma ezüstöt kaszálunk bükköny helyett. Aztán fogjuk a kaszánkat, belesuhintunk vele abba a ragyogó ezüst tengerbe, s kiderül, hogy bükköny az, csak a harmat kövér gyöngyei tréfáltak meg bennünket. Nagyot nevetünk, s örülünk, hogy így történt, mert a tehén bizony nem eszi az ezüstöt. Suhog majd a kezünkben a kasza, mert harmaton fog a legjobban, s vastag rendek tekerednek a nyomukban. Aztán ha megéhezünk, szalonnát sütünk, és jót iszunk rá a százéves szomorúfűz alatt buzogó forrás jéghideg vizéből. De a kulacsban, amit még a háborúból hoztam, vihetünk bort is, ha szereted a bort.

— Nem szeretem.

— Akkor hát vizet iszunk. Utána fogjuk a kaszánkat, s újra nekiállunk a bükkönynek. Hű, hogy suhog majd a kaszánk... Aztán ha már nagyon meredeken süt ránk a nap, azt mondom majd neked: Hallod-e, testvér, mert egy komoly kaszásnak másképp nem mondhatom, hallod-e, testvér, nézd már meg, nem jön-e még keresztanyád az ebéddel. Te pedig erre azt feleled: De bizony, ott jön már a nagy akácfa mellett. Mire én: No, akkor menjünk, ki ne hüljön az ebéd.

— És mire odaértek, én már megterítek a fűzfa hűvösében — vette át a szót keresztanyám. — És te már messziről így kiáltasz nekem: Mit tetszett főzni, keresztanyám? De akkorra már a finom leves a tányérban illatozik, a serpenyőben meg ott