Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - Tóth Elemér: Függőfészek

aranylik a paprikás csirke, a kosárban pedig a mazsolával telehintett túrós kalács lapul...

— S mialatt mi ebédelünk, keresztanyád megnézi, mennyit kaszáltunk, s összecsapja a kezét csodálkozásában.

— És azt kérdem majd: Hallod-e, Pista, kivel kaszáltál te itt?

— Hát a keresztfiammal — felelem én.

— Nem hiszem én azt, Pista, hogy a mi keresztfiunk már ekkora rendet tud vágni.

— És én akkor felugrok, felragadom a kaszámat, meglendítem, és keresztanya látja majd, hogy dől a zabosbükköny a suhintásaim alatt...

— Tisztára megbolondítjátok ezt a gyereket — mordult közbe apám, s több sző nem esett a kaszálásról.

Éppen delet harangoztak, amikor behajtottunk keresztapámék udvarába.

Nagy volt az öröm.

Keresztapám kézen fogott, és titokzatos arcai hátravitt a színbe.

— No, mit szólsz hozzá? — mutatott fel a gerendára.

Nagyot dobbant a szívem. A gerendára akasztva csüngött a kaszám.

Keresztapám a kezemet fogja, úgy megyünk a házak sorfala között.

A kocsma előtt hatalmas csődület. Tátja a száját mind, asszonyok, gyerekek ve gyesen.

— Mi történt? — kérdi keresztapám az egyik asszonyt.

— A Jánosra megint rájött a bolondóra — feleli.

— Reggeltől töri a nyavalya — mondja egy másik.

— El kéne vinni, mert még kárt tesz valakiben — mondják többen Is.

— Zolti már az előbb bement, de széket vágott hozzá — mondja egy kövér asszony Ijedten.

Bentről hirtelen dobogás csap ki, s egy rekedtes hang nótába kap:

— Ősszel érik a barack:

Mind vizitkés a paraszt.

Egy pillanatra csend támad, aztán a rekedtes hang üvöltve folytatja:

— Vizitkéje kettő, három

S nincs mit egyék egész nyáron. •

Keresztapámmal bemegyünk a kocsmaudvarra. Leültet az egyik asztalhoz, maga pedig a hátsó ajtón át belép az ivóba.

Bent mintha elvágták volna a nótát, de kint is elcsendesedik minden. Csak a falu túlsó vége felől csap felénk egy kutya szomorú ugatása.

Nyílik az ajtó. Az ijedt kocsmárosné nyomul ki rajta, kezében üveget és poharakat hoz. Mögötte jön keresztapám, apró, cingár emberkét támogatva.

— Jobb lesz itt, Jánoskám, jobb lesz, ha mondom. Itt a jó levegőn másképp esik még az ital is. Nekem elhiheted. Jó embered voltam én neked mindig..

A szomszédos asztalhoz telepednek, a kocsmárosné ott piheg fölöttük:

— Mondja már meg neki, Pista bátyám, mondja már meg neki... Tönkreteszi így magát is, meg a fiát is. Azt a szegény gyereket... Azt sajnálom én csak ... Mi lesz így a szerencsétlenből? Szóljon már neki, Pista bátyám, hátha magára hallgat...

— Minden kutya törődjön a maga farkával — mordul fel a kis ember. Fel akar ugrani, de keresztapám visszanyomja a székre.

— Ugyan, már, testvér, asszonybeszéd ez. Meg se hallgasd. Te meg, Zsófi — fordul a kocsmárosnéhoz —, eredj már innen, eleget jártattad a szád.

— Én megmondtam, én megmondtam. Gyerekre bízni akkora állatot kész istenkísértés ... Én megmondtam...

— Asszonybeszéd ez, testvér, meg se hallgasd — mondja keresztapám, s a hangja nyugtató.

A kocsmárosné visszaliheg az ivóba, s lassan a bámészkodók is elsompolyognak. Magunk maradunk. Keresztapám bort tölt a poharakba, s az üveghez koccintja a maga poharát.

— Isten éltessen, testvér.

A részeg ember felkapja a fejét, s közben rám téved a tekintete. Nem nyúl a poharáért.