Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - Tóth Elemér: Függőfészek

Tóth Elemér

függő fészek

Apró, cingár emberke halad a dombok tövébe préselt kis falu utcáján. A járása, mint a részeg emberé, vagy mint a nagy-nagy terhet cipelőé, imbolygó, nehézkes. Nem néz senkire, nem szól senkihez, a köszönéseket se fogadja. Megy, megy, léptei feketén kopognak.

Keresztapám, ahogy megpillantja, utánaszól:

— Állj már meg, János! Állj már meg!

Az apró emberke megáll, de nem fordul keresztapám felé.

— Mit akarsz? — kérdi. A hangja reszelős, ellenséges.

— Ejnye, testvér — mondja keresztapám. — Mért vagy ilyen? Nem bántottuk mi egymást soha ... Jó embered voltam én neked mindig ...

Az ember hallgat, aztán fáradtan azt mondja:

— Nem akarlak én téged bántani, István ... Téged nem ...

— Mit mond az orvos? — kérdi keresztapám.

— Az orvos? — legyint. — Az orvos már nem mond semmit — feleli, s azzal továbbmegy.

Keresztapám visszaballag az udvarra, fogja a nyírfa söprűt, és vadul söpörni kezd.

Amikor a harang megkondul, odajön hozzám, és magához ölel.

— Ki halt meg? — lép ki keresztanyám ijedten a nyári konyhából.

Lajossal jártam iskolába.

Furcsa, magának való gyerek volt, de én nagyon megszerettem. Az alvégen laktak, s minden reggel ott várt a házuk előtt. Egy nagy lapos kövön üldögélt, hátát a kapufélfának vetve, s lekváros kenyeret majszolt. Olyan jóízűen ette, hogy én is kértem keresztanyámtól, de nem adott.

— Mikor itt a finom kolbász, szalonna, meg a zsírban eltett töpörtyű...

Két kilométert kellett gyalogolnunk. Az út átvágott a réten, a kukorica- és a búzaföldeken, s lekanyarodott a Rima-partra. A partot sűrű bozótos szegélyezte, és a bozótban rengeteg madár fészkelt.

Akkoriban Lajos volt a legjobb barátom.

Minden madarat ismert, s olyan ügyesen mászott fára, akár a mókus.

Már csak néhány hét volt hátra a bizonyítványosztásig, amikor egy reggel Lajos megállt a bozótosnál, és azt mondta:

— Én itt megvárlak.

— Ne bolondozó! Meglát valaki — aggályoskodtam.

— Hadd lásson. Különben is, mi közöd hozzá? — förmedt rám mérgesen, s azzal leült a fűbe.

Délután, amikor hazafelé tartottam, ugyanott találtam.

— Ha nem árulod el senkinek, mutatok neked valamit — mondta.

— Én a barátod vagyok — feleltem kissé még mindig sértődötten.

Felkelt, s elindult előttem. Bevezetett a füzesbe, s szétnyitotta az egyik fűzfabokor ágait. Csodálatos, csüngő, zacskószerű dolgot pillantottam meg az egyik ágon.

— Ezt te csináltad? — néztem rá csodálattal.

— Buta vagy. Ez a függőcinege fészke — mondat, és elengedte az ágakat.

Sokáig szótlanul haladtunk egymás mellett. Azt hittem, azon rágódik, hogyan en