Irodalmi Szemle, 1975
1975/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN (2.) - Keszeli Ferenc: Életem néhány statisztája
Felálltam, hogy vizet adjak neki, s mint akit hátulról, lesből fejbevágnak, úgy ért Erzsébet megjegyzése: „Dehogyis szomjas, csak a filmre volt kiváncsi. A víz csak ürügy, hogy hallgatózhasson!” Miért fájt akkor annyira ez a rosszindulat? Mert tudtam, hogy megkezdődik a romlás. A gyanúsítás lárvája újabb gyökeret rágott el az igazság éltető humuszától. És azt is tudtam, hogy ez az eset ismétlődni fog. Méghozzá tudatosan. A borzas fejecske már vagy tucatnyiszor kukkantott be a televíziós szobába, de most már nem a kérés őszintesége kisérte, hanem valami szégyenlős, mentegetőző mosoly. Erzsébet pedig egy alkalommal sem felejtette el megismételni azt a bizonyos mondatot. Most már késő. Akkor, amikor először hangzott el, akkor kellet volna őt rendreutasí- tanom. Nem törődve az érzékenységével és azzal sem, hogy csorba esik a tekintélyén a gyerek előtt. Vállalnom kellett volna, hogy kegyetlen legyek. Hogy kirántsam alóla a „Tiszteld az öreget” feliratú szőnyeget. Miért nem tettem? Miféle gyávaság bénította meg az agyamat, hogy az elhangzott mondat csak kínzó fájdalmat ültetett belém, de lázadásra nem ösztökélt? Tudom, hogy mélyen megbántódott volnia, tudom, hogy.sem- miféle magyarázattal nem tudtam volna vele megértetni az igazamat, de legalább elhallgatott volna. Talán. ... A lárva azóta jól befészkelte magát a zsenge gyökerek közé. A gyerek „úgy tesz mintha örülne” a kapott ajándéknak, „úgy tesz, mintha szeretné őt, pedig valójában nem is szereti, csak szüksége van rá” stb. Hogyan értessem meg vele, hogy a gyermek nem tud „úgy tenni”, amíg meg nem tanítják rá. A gyerek őszintén örül, őszintén szeret vagy utál, őszintén beteg és őszintén ugrál az ágyban, ha már jobban érzi magát. Mi lesz a palántával? Hogy mentsem meg azt a néhány, érintetlenül maradt gyökerét? Ő, vénséges mugger-gauti Mugger, mikor hagyod el szelíd folyónkat, és gázlóink mikor válnak szabaddá tőled? Nézd, a fenti vadászmezők bővelkednek vadban és lusta folyamokban, és krokodílus formájú magnetofonok harsogják jelszavadat: tiszteld az öreget és a gyámoltalant! Keszeli Ferenc életem néhány statisztája Radírgumit forgácsolgatok a körmömmel és {jávatagon mosolyogva a tekinívtesúrra. gondolok. Régen gondoltam rá utoljára. Most meg a hangját is hallani vélem. És egy- szercsak kezemben tartom a telefonkagylót. Nyolc esztendő után emlékezetből tárcsázom a számát. Az első csörgés még fel sem búg, s már látom magam előtt a tekinletesúr zsúfolt szalonját. Közben egy pillanatra elbizonytalanodok: mit is mondok ma;d neki, miért hívom, s emlékezhet-e még rám? Ö, biztosan emlékszijc! Két perc múlva a kagyló ismét a villán pihon. A tekintetesúr menyével beszéltem, akit még soha nem láttam. Eszerint a fia visszaköltözött. Az érdekes rezgésű női hang közölte velem, hogy a tekintetesúr két esztendeje meghalt. Agyonütötte a villany- rezsó. Hogy nagyon sajnálja, de ő az apósa albérlői közül csak a legutolsót ismerte. S ha netán én vagyok az az utoisó albérlő ... akkor nem szép tőlem hogy egyhavi lakbérrel adós maradtam... bár őt ez személy szerint ugyan nem érinti, ezért elnézésemet kéri, hogy megemlítette, még egyszer nagyon sajnálja, a viszontlátásra. A viszonthallásra! De hát nem én vagyok a tekintetesúr utolsó albérlője! Egyébként is kétlem, hogy neki valaha valaki az adósa tudott maradni. Szóval hát meghalt a tekintetesúr?! No és mi lehet a méltóságosasszonnyal? Meg kellett volna kérdezni! Elvégre nem volt ideg°n. Egy olyan világot ismerhettem meg
