Irodalmi Szemle, 1975

1975/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN (2.) - Keszeli Ferenc: Életem néhány statisztája

kettőjükben, amelyik nemzedékem élményvilágában már nem ereszthetett gyökeret. Még ez a szerencse. A tekintesúrnak mégis helye, szerepe van az életrajzomban. Szállásadóim legmarkánsabb, legeredetibb egyénisége volt. Ogy vélem, a hatvanas évek elején már csak ő volt az egyedüli az országban, akit tekintetesúrnak szólítottak. Még az építkezésen is, ahol éjjeliőr volt. Érthetően. Az építőipar legelegánsabb foglalkozását űzte. Igaz, korábban ingatlanügynökként kereste meg a kenyerét, de hát az régen volt, akkor én még nem is éltem, s nem is biztos, hogy abban az időben is tekintetesúrnak szólíttatta magát. Nahát! Meghalt a tekintetesúr?! Olyan ez, mint ha most halt volna ki az utolsó brontoszaurusz.

Amikor legelső szállásadónőm, Donáth Vendelné haláláról értesültem, nem éreztem semmiféle sajnálatot. Sőt! Arra gondoltam, hogy halálhíre egykoron akár kárörömmel is el tudott volna tölteni. De még az se jutott eszembe kajánul, hogy Donáthné most a pokol valamelyik stációján arról elmélkedik, hogy hiába volt az a sok ájtatosság a ferencesek templomában.

Donáthné a csámpás, alamuszi, vén Donáthtal egy óvárosi sikátor gombától, penésztől, salétromtól és százados élményektől rogyadozó házában lakott. Húgyszagú, dohos ház volt. A közös latrina a földalatti kínzókiamrákra emlékeztető udvar sarkában állt. Énnek bűze árasztotta el a jobb híján itt lakó emberek hétköznapjait. Kagylója barna kövület volt, öntözőkannával öblítendő, s közben egy e célt szolgáló förtelmes bottal kotorandó. Ha a kotorás műveletét a ház valamelyik lakója elmulasztotta, Donáthné hangosan átkozódott és feljelentéssel fenyegette iaz illetőt. Ha pedig az albérlőt kapta rajta, tíz koronával érezte magát jogosultnak a lakbér felemelésére. Jómagam négy mulasztás részleteiről számolhatnék be iitt, de ez érdektelen. Illetve külön tévéjáték témájára érdemes. Megjegyzem, nem is használtam többször ezt az inkvizíciós intézményt.

Donáthékhoz egy bariton hangú pályatársam ajánlása révén kerültem. Ö £kkor már fél esztendeje lakott náluk. Azt mondta: penész egy íanya, de ilyen két őstehetség- nek mint mi vagyunk, erkölcstelenség lenne elegánsabb odúban készülni a világ, valamint a csehszlovákiai magyar irodalom megváltására. — Mert ebben a házban szellemek laknak, apám, ha tudni akarod! Én kísértetekre gondoltam, de szerénynek és szófukarnak éppen nem mondható pályatársam viszont megmagyarázta, hogy ő nem a hazajáró telkekről, hanem a gondolkodásnak olyan szellemeiről beszél, minit ő saját maga... Ráhagytam, hiszen elvégre többes számban mondta, s tudtommal kettőnkön kívül más költő a házban nem lakott. Vaságyamat egy kilakoltatott, bontásra ítélt házból szereztük be. Miután felállítottuk, pályatársam kijelentette, hogy nőügyeidet lebonyolíthatod a parkokban, a híd alatt, a kapuk setét mélyén és egyéb kevésbé alkalmas helyeken, de nem itt, nem ezen az ágyon, mert akkor mind a ketten repülünk, mint ia petárda. Intelmét hízelgő volt megfogadottnak színlelnem, hiszen — úgymond — megtisztelésnek számított, hogy a nálam valamivel idősebb pályatársam feltételezése szerint, nekem már nőügyeim vannak. Igaz, ha a későbbiekben erre alkalom kínálkozott, az intelmet ha csak tehettem, megszegtem. Többnyire sikerrel. Olyan időpontokban, amikor Donáth a kocsmában, Donáthné a templombáii, pályatársam pedig az irodalmi színpad próbáján tartózkodott. Egyszer buktam csak le. Ifjú barátom az elutazott férjek váratlanságával hazatoppant. Belépett a boltíves penésztelep ajtaján, széles terpeszben megállt fölöttünk, a riadt tettenértek fölött, felnézett a rothadt mennyezetre, és szótagolva elordította magát: In flagranti! Kettőzött mássalhangzókkal mondta. S ekkor az ágyam alól előhúzta hatalmas papírbőröndömet és tekintélyes nagylelkűséggel a hasunkra, illetve az öreganyámtól kapott rózsaszínű dunyhára tette. Aztán kezdte belepakolni a holmimat. Egy zokninál niegállt és elnyújtott mássalhangzókkal ordított ismét: ppffuujj! Majd nagyot legyintve, színpadiasan távozott. Én pedig kihúztam a hasamra nehezedő bőröndből kilógó kéziratpapírt és Baranyi Ferenc Mindkettő emberül című versét felolvastam a buta rosszleányhak. S amikor megkérdezte, hogy én írtam-e, szerényen nem válaszoltam, ami természertesen azt volt hivatott jelenteni, hogy a költemény nagyszívű szerzője ezek szerint £n is lehetek. Donáthné nem tudta meg a történteket.

A magasföldszinti boltíves lakásba külön lépcsőfeljáró vezetett. Nyolc lépcsőfok, majd a két négyzetméternyi területű lépcsőpihenő. Ezt a két négyzetmétert Donáth deszkafallal leválasztotta. Az "így kialakított odúban pedig Lujza lakott. Lujza, a nyomorult koldusasszony, aki esztendőkön keresztül még a kalocsnit se vetette le a lábáról, mert