Irodalmi Szemle, 1975

1975/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN (2.) - Mikola Anikó: Gondolatok a magányosokról

Azért sokat köszönhetek Erzsébetnek, mert annyi mindent tanultam tőle, amennyit más környezet hatása alatt évtizedek folyamán lettem volna csak képes elsajátítani. Ha egyszer pontos leltárt készítenék mindarról, amivel gazdagabbá tett, a tömör fogalmazással kezdeném. Mondanivalómat ugyanis meg kellett tanulnom belesűríteni abba a lélegzetvételnyi szünetbe, ami az ő mondatai között támadt nagy ritkán. Most, Jiogy felidézem a beszélgető Erzsébetet, jövök rá, hogy én is pontatlanul fogalmazok, iia mondatokról szólok. Amit ő mond, az egyetlen véget nem érő mondat, amelyben a változó gondolatmenet néma írásjelek helyett „és aztán”, „no és akkor”, „mondom neki’’ varázsszavakkal kapcsolódik egymáshoz.

Azt is megtanultam Erzsébettől, hogyan lehet a gyermek ösztönös tisztaságát és őszinteségét megrontani.

A négyéves gyermek még nem tud hazudni és nem ismeri a képmutatást sem. Csak a felnőttek tudják megfosztani ettől az erényétől. Akkor kezdi elveszíteni, amikor a felnőtt kétségbe vonja szavai igazát. Ha bizonyítani kényszerül. Ha rájön, hogy az igazság túl egyszerűen hangzik és el kell túlozni, hogy hihetőbb legyen.

Milyen tökéletes világban játszódnak a gyermeki álom-valóság-képzelet termékei! Milyen logikus sorrendben peregnek az események! Ki merné hazugságnak nevezni, amit egy négyéves kisfiú mesél:

„Tudod, anyu, amikor én még egészen pici baba voltam, mentem egy sötét alagút- ban... és abban az alagútban megláttam egy rablónak a lábnyomait.”

„Miről ismerted fel, hogy rablónyomok voltak?”

„Hát arról, hogy kékek” — feleli gondolkodás nélkül.

„Nem értem kisfiam — mondom — mitől voltak kékek a lábnyomok?”

„Jaj, anyu, hát még ezt se tudod! Attól, hogy a rabló kék nadrágot viselt.” „Igen, most már értem, folytasd.”

„Követtem a kék nyomokat és utolértem a rablót. Arany kincsek voltak nála, amiket éppen ellopott. És én elvettem tőle a kincseket.”

„Aztán mi történt?”

„Éppen arra ment egy rendőr bácsi és a kincseket odaadtam neki.”

„És a rendőr bácsi mit csinált velük?”

„Elvitte a múzeumba, betette az üvegszekrénybe, hogy mindenki nézhesse őket.”

„A rablóval mi történt” — kérdezem, mert hiányosnak tartom a befejezést.

„Elvitték a börtönbe.”

„Figyelj csak ide, kisfiam, ha a rendőr bácsi a kincsekkel törődött, hogy minél előbb a múzeumba kerüljenek, akkor ki vitte börtönbe a rablót, hiszen hármatokon kívül más nem volt abban az alagútban?”

„Ez igazán egyszerű anyu, hát telefonáltam egy másik rendőr bácsinak és mikor megjött ketten vittük be a rablót a börtönbe.”

Most még megkérdezhetném, hogyan került a telefon az alagútba, de minek? Miért hozzam zavarba? Hiszen olyan törékeny ez az álom-tisztaságú belső világ. Egy kételkedő mosoly, egy legyintés, egy szó elég ahhoz, hogy építménye romba dőljön.

A felnőtt avatatlan keze elhinti a gyermek fogékony lelkében a hazugság spóráit, s azok rögtön megkezdik áldatlan munkájukat. A bizalmatlanság tanítja meg hazudni a gyermeket.

Mennyire féltem attól, ami bekövetkezett. Erzsébet volt az első, aki feltette a kérdést „valóban Így történt?” „nem hazudsz?”. S aztán hozzám fordult: „úgy hazudik ez a gyerek, mintha könyvből olvasná!”.

Akkor láttam először megdöbbenést a kicsi arcon. Nem értette mi történt, miért nem hisznek neki. Később szokásává vált, hogy így fejezze be a mondatot: „de igazán!”

Az is szokása — régi szokása már —, hogy lefekvés előtt megiszik egy pohár vizet. Még akkor is, ha teával fejezte be ia vacsorát. A száraz levegőjű lakás váltotta ki belőle ezt a fokozott vízigényt.

Egyszer elfelejtettem megitatni, mielőtt lefektettem volna. Fél órával később, éppen valami filmet néztünk a televízióban — azt hittük a gyerek régen alszik már —, meztelen talpacskák csattogása közeledett a szoba felé. A félig nyitott ajtóban megjelent álmos, borzas fejecskéje:

„Anyuka szomjas vagyok, nem tudok elaludni.”