Irodalmi Szemle, 1975
1975/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN (2.) - Mikola Anikó: Gondolatok a magányosokról
Nincs mulatságosabb, mint amikor két fecsegő találkozik a porondon. Eleinte, még ha nyomokban is, de fellelhető bennük valami igyekezet a másik fél meghallgatására, de ezt később sértődött visszavonulások és dühös támadások követik. Az, hogy Erzsébet magányos is, meg fecsegő is, megtévesztett. Sokáig azonosítottam ezt a két fogalmat. Most azonban már pontosan meg tudom határozni, hogy ki a fecsegő. Az, aki nem tudja négy-öt mondatban összefoglalni egy film cselekményét, egy könyv tartalmát és a saját élettörténetét. Akiből hiányzik az a bizonyos rosta, ami kihullatja a salakot és felfogja a mondatok lényegét. Az a szigorú önfegyelem, amely egy tonnányi kavicsbál kiválasztja -ízt a néhány értékes kövecskét, amit emlékbe adhatunk a beszélgető, társnak anélkül, hogy túlterhelnénk a zsebeit. A szűkszavú emberben kétféle rosta is van. Az egyikkel önmagát fegyelmezi, a másikkal a fejére zúduló kavics és salakhegyek ellen védekezik. „Mindaz, amit az ember közölni akar, benne foglaltatik a szavakban.. & szó maga az igazság. Azon túl semmi sem létezik.” — vallják az indiánok, akik nem ismerik a bizonyítás, az eskü és a kétértelműség fogalmát. Számunkra ismeretlen és szinte felfoghatatlan értéket tulajdonítanak a szavaknak. A szószátyárság is ismeretlen fogalom náluk. A belső szavak zenéjére hallgató indián, akinek éppoly érthető a madarak, a fák, a négylábú állatok, a víz, a szél s a holtak szellemeinek beszéde, minit a hangos emberi beszéd, féltő gonddal bánik saját szavaival. Mennyi mindent kellene még tanulnunk tőlük... Boldog ember az, akinek élete végéig hűséges társa marad az a bizonyos rosta. S a leggyengébb, legvédtelenebb pillanataiban sem hagyja cserben. Erzsébettel való ismeretségem kezdeti időszakában végighallgattam minden posztumusz, vagy harmadszor és negyedszer ismételt történetet gyermekei hálátlanságáról és az ő fájdalmas-tökéletes anyaságáról. Először megértésből tettem, később szánalomból, végül már csak udvariasságból. Évekig élt penészként egy régi ház nyirkos falain, s a sző szoros értelmében ki volt éhezve a beszélgetésre. Bennem eleinte türelmes fülre talált. De amint teltek a hónapok és az évek, egyre tisztábban láttam magányosságának okát. Rájöttem, hogy ő is azok közé tartozik, akik saját maguk okozzák a magányosságukat. Vannak utálatos, piszkálódó természetű magányosok, siránkozó magányosok, torz, lelki púppal nyomorított, átkozódó és vicsorgó magányosok. Igen, ők az igazi magányosok. Aki szelíd, alázatos és emberszerető, az nem magányos. Az ilyennek mindnek van lelki társa, barátja, ha más nem, legalább egy szenvedő társa, akit az orvosi rendelő várószobájából ismer. Vagy örökbefogadott gyereke van, kutyája, vagy kertecs- kéje — s máris nincs egyedül. Az sincs egyedül, akinek könyvei vannak, vagy aki még tud hinni valamiben. Erzsébet a legszánandóbb valamennyi között: ő a diétás magányos, önként mondott le minden örömről és társaságról. Gyermekei alávaló módon családot alapítottak, s mi több, nem az ő Ízlése szerint. A munka öröme elhagyta őt. A betegség a mozgás örömétől fosztotta meg. Az evés, az olvasás és művelődés örömét pedig önként tartja távol magától. Mert aki beteg, annak szigorú diétát kell tartania, nemcsak étkezésben, hanem örömökben is. Aki beteg, annak el kell zárkóznia a fény és a levegő elől, még ha azt egy jó olvasmány, vagy ha más nem, hát a napi sajtó nyújtaná. Aki beteg, annak a betegség hermetikusan zárt légkörében kell élnie, mert netán végül még meggyógyulna. Egészséges embernek lenni pedig igen kényelmetlen foglalatosság. Az ő betegségének színtere a kései gótika tömjénillatú homályát idézi. Az ablakok színes üvegszentjei csak jól megszűrve engedik át a fényt. Színük és alakjuk cenzúráján elferdítve, megnyomorítva vergődnek keresztül az egészséges gondolatok. De sok betegszobába hozna felfrissülést a reformáció friss szele! Rossz lelkiismeretemnek szavára többször is megpróbáltam rést ütni Erzsébet önkéntes börtönének falán. De hiábavaló kísérlet volt minden felolvasás, minden jövőbe látó tervezgetés vagy családi esemény leírása. Az eredmény mindig ugyanaz volt: rosszallói tekintet, bizalmatlan visszavonulás, apage satanas, itt csak az én betegségemnek, az én dogmáimnak és emlékeimnek van létjogosultsága.
