Irodalmi Szemle, 1975
1975/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN (2.) - Mikola Anikó: Gondolatok a magányosokról
N.em lett semmi a terveidből, apám — szeretném mondani neki, nem szemrehányóan, mintegy sóhajtva az elszállt évekre. Tudom, nem ezt kellene mondanom. Küzdöttél és bizakodtál. De ez sem egészen igaz. Néha biztosan elkeseredtél, néha biztosan földhöz vágtad a vasvillát. De azért fölneveltél bennünket. Emberek lettünk. Felnőttünk, apám. Házunk és gyerekeink vannak, kik belekacagnak a világba; hosszú hajuk lobog a szélben. Látod, apám? Hogy nem lett házad, ne bánd. Hogy köznapi gondjaidtól nem jutott időd magaddal törődni, ne bánd: a világ dolgait kellett megfoltoznod, helyrepofoznod. Hogy közben te is; kaptál pofonokat; ez tökéletlen világunk rendje. Talán az utolsó pofon ez a levél. Mi tudjuk, nem fogod már felépíteni azt a házat, melyről fiatalon álmodtál: nagy magas házat, melyben elférnénk mindannyian, minden gyereked családostul. Nem fogod felépíteni, hiába szólítanak fel nagyokosán. Ebben a régi, magas mennyezetű iskolában éled le életedből a hátralevő időt. Talán békésen, talán ismételt felszólítások közepette, hiszen vannak még, akik nem ismernek, akik nem tudják, mit vittél véghez a világban. Mi tudjuk és méltányoljuk. Köszönünk neked és meghajlunk előtted. Mikola Anikó gondolatok a magányosokról „Tiszteljétek az öreget s a gyámoltalant!” — hallom az öreg mugger-gauti Muggert, amint gyermekkori olvasmányemlékeimből kilépve úgy hajtogatja ezt a mondatot, mint valami reklámszöveget. Öregnek öreg volt ugyan, vénebb a falu legvénebb lakójánál — róla nevezték el azt a kis indiai falut — de gyámoltalan csak annyira, amennyire a gázlók réme, gyermekek és bivalyborjak tizedelője lehetett. Sokáig élt bennem ez a mondat, anélkül, hogy gondolkodásra, vagy vitára késztetett volna, de aztán történit valami, ami kételkedést támasztott bennem az öregek és magányosok kiváltságaival szemben. Megismertem Erzsébetet. A legöregebb öreget ús legmagányosabb magányost ezen a földkerekségen. Hogy hogyan és miért, azt nem érdekes, csak a leglényegesebbet akarom elmondani: azt, hogy mi mindent tanultam tőle, és milyen tapasztalaitokat szűrtem le ebből az ismeretségből. Erzsébet külön világban él. Egy régesrég lezárult, érvényét vesztett világ atmoszféráját hordozza magán, mint valami testre szabott dicsfénykoszorút. A mi világunk valamivel érthetetlenebb, zűrzavarosabb és egy-két lépéssel mindig előbbre jár a jelennél. Vannak emlékeink, keserűek is, melengetőek is, de még nem léptek elő zsarnoki fontosságúvá. S a zsarnok-emlékek számára a mieink megvetésre méltó.- családfa és címer nélküli csavargók. Két külön világ. Ha, két embernek nincs mondanivalója egymás számára, akkor ez azt is jelentheti, hogy-már megpróbáltak gondolatokat és emlékeket cserélni. Erzsébet még most is kísérletezik, hogy átömlessze belém egyetlen témáját, zsarnoki emlékeit, de ugyanakkor arra is vigyáz, hogy a beszélgetés valami módon le ne térjen a monológ vágányáról. Az a gyanúm, hogy a dobhártyáján van egy kis szerkezet, egy ügyes kis csapóajtó, ami azonnal reagál, ha a vele szembeülő kinyitja a száját. A fecsegő ember olyan, mint a keselyű. Türelmetlenül lebeg leendő zsákmánya felett, hogy egy alkalmas pillanatban lecsapjon rá. Szűkszavú, gátlásos emberek a leggyakoribb áldozatai. Udvarias áldozatok. Képtelenek egy türelmetlen kézmozdulattal, vagy egy .éknek szánt szóval széttépni a se vége, se hossza mondatokból szőtt fojtogató hálót. Csak menekülni tudnak,, dfi azt is olyan, ügyetlenül teszik, hogy könnyű utolérni és elgáncsolni őket
