Irodalmi Szemle, 1975
1975/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN (2.) - Mészáros Károly: Éjszaka, régi képekkel
Mészáros Károly éjszaka, régi képekkel i Abban az ágyban fekszem, amelyikben azelőtt apám aludt. Mellettem feleségem alszik, s odább a kislányunk. Mióta vendégként érkezem a házhoz, ez a helyünk. Apámék ilyenkor kiszorulnak a kisszobába, egy ágyban fekszenek, mint régen, fiatal korukban. Fent vagyok az éjszakával, fent vagyok, mert elhatároztam, végiggondolok egy súlyos életet: apámék életét. Egy levél, igen, egy levél tart ébren. Mindjárt megérkezésünk után kezembe nyomta az apám. Először nem értettem, csak néztem rá, néztem sovány, csontos arcára, beesett mellkasára, néztem, mennyit fogyott azóta, mióta utoljára itt jártam. De most nem ez volt a fontos. A levél. Amikor szétnyitottam, kiment a szobából. ______________________________ Igen, megalázó és szomorú ez a levél. El nem ért célokra, el nem érhető és már a reménytelenségbe vesző vágyakra figyelmeztet. Hogy most hatvanegy évesen, fél tüdővel, és szintén betegeskedő feleségével vágjon neki annak a munkának, melyet egész életében nem tudott elkezdeni: építsen házat! Építsen magának házat, mert az állami lakások falun megszűnnek. A félhomályban a mennyezetet nézem. Hirtelen egy emlék villan fel a múltból. Akkor még iskolai tanterem volt ez a helyiség, s talán ugyanezen a helyen állt a padom is, innen emelkedtem fel Kis Ernő tanító úr felszólítására. Talán akkor is a mennyezetet bámultam, onnan véltem leolvasni Arany János sorait: „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja .. Megdöbbentem, hogy húsz év után is ez a kép jut az eszembe. Eszembe jut, mert megint felszólítanak: mondjam el a leckét. Válaszoljak egy levélre, amelyet szüleim már sohasem fognak megválaszolni Az ő válaszuK: életük sora. Menekülésük a szülőfaluból negyvenkettő nyarán egy lovasszekérnyi kacattal, menekülés a nyomor elől, a Hideghétyk, a Gróf Jánosok, a Mészáros Kálmánok elől. Menekülés a béresség, a szolgaság elől, menekülés messzi földre, menekülés távol az emberektől: a tanyavilágba. 2 A perespusztai házunkra emlékszem a legtisztábban. Talán mert a legnehezebb éveket éltük ott. A háború utáni éveket. Mindössze egy szobában laktunk, a konyha közös volt a szomszéddal. A nedves lakás, a rendszertelen étkezés engem viselt meg a legjobban. Betegeskedtem, évekig nyomtam az ágyat. Dr. Buga László, aki akkor Muzslán volt körzeti orvos, másodízben mondott le az életemről. Én mégis makacsul kitartottam. Anyám máig is bizonygatja, hogy nem a mákoskalácstól gyógyultam meg, de én tisztán emlékszem arra a szeptemberi reggelre, amikor Annuska, a szomszédék lánya bejött a szobába, hogy megkérdezze: megyek-e iskolába. Az iskola a szomszéd tanyán — Szentgyörgyhalmán — volt. Dehogyis bírtam volna legyalogolni két kilométert. Annuska raákoskalácsot majszolt. Iszonyúan megkívántam. Akkor már hetek óta nem ettem rendesen. — Mákoskalácsot ennék — súgtam anyámnak. — Honnan vegyek neked most mákoskalácsot, kisfiam? — szólt ő. És kétségbeesett. — Ha te most gyenge gyomrodra mákoskalácsot eszel, menten meghalsz. — Kikönyörögtem mégis, és átment a szomszédba. Hogy hogyan gyógyultam meg tőle, amikor a gyógyszerek sem használtak, nem tudom, anyám máig sem hiszi, hogy ez adott volna vissza az életnek. Én viszont váltig bizonygatom, hogy az tett emberré, s ma is úgy szeretem, mint annak idején, kínt a tanyán, a régi cselédházban. De a jó tanyasi levegő is nevelt, hiszen ha épp nem voltunk betegek, kinn éltünk a szabadban.
