Irodalmi Szemle, 1975
1975/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN (2.) - Kövesdi János: Sólyom, az égi lovacska
zet el a főút. Rajta szállítják az új házakhoz az épületelemeket, ötpercenként eldübörög meliettünk egy-egy óriási teherautó. De személygépkocsi is van elég és berregő földgyalu is ... Fejlődünk. A civilizációnak nem lehet útjába állni. Hogyne volna hát jogom egy hátaslóra! Mikor kitavaszodott, kiküldetésbe kellett mennem. Hová mennék legszívesebben? — kérdezték tőlem a szerkesztőségben. — Hová? a Bodrogközbe. Magammal vittem a feleségemet is. örült, hogy jöhet. Repülőgépen utaztunk. Boldog voltam, hogy újra viszontláthatom ismerőseimet. A mezőgazdászt meg a vincellért. És persze a lovakat. A szép lovacskákat. Most aztán már nem halogatom tovább a dolgot, szerzek egyet. Ha máshon- nét nem, a bábolnai Állami Gazdaságból. Jártam én már ott is — ló utáni sóvárgásomban. Micsoda pompás lovaik vannak, barátocskáim! A feleségemnek is elmondtam a dolgot. A repülőgépben fele úton a lovakról beszélgettünk. A hátaslóról. Tetszett neki a gondolat. Sőt, tapsikolt, hogy ő is megtanulhat majd lovagolni. Miért ne tanulna? Huszonöt éves. A felhők fölött siklottunk. Kibámultunk az ablakon és gyönyörködtünk a mennyei látványban. A nap vakítóan ragyogott. A repülőgép monoton zümmögése valahogy mégis elszenderített. És már otthon jártam. Kint voltam a szőlőhegyen. A kórház körül tettem-vettem. Furcsamód egyszercsak lónyerités üti meg a fülem. No nézd csak, élénkültem fel, hát jönnek a lovacskákl Szólítom a feleségem, hogy nézze meg jól a sárgát, amelyiken a vincellér barátom üget felénk. Épp olyan, mint a Sólyom volt. Emlékszel, mondom neki, meséltem róla. A feleségem kinézett az ablakon és — felsikoltott: Jézusmária, mit művelsz! Mindjárt lezuhansz, hisz ejtőernyő sincs rajtad! Azonnal mássz be, és ülj vissza az ülésre. — De hisz én itt ülök — gondoltam, miért kiabál rám? Kipillantok hát a gép kerek ablakán, és Iám — ott lovagol melletünk a két barátom: elől a vincellér, nyomában a gazdász. A két paripa felhőgomolyokban gázol. Csak úgy porzik utánuk az ég. Vágtáznak a lovak, de valahogy mégis úgy hat, mintha a levegőben úsznának. Furcsa. Hm ... Csak ne kiabálna már annyira a feleségem. — Bújj vissza, bújj vissza rögtön! Fogd a kezem, besegítlek! — De hisz itt ülök. — Nem értem ... Csakugyan itt ülsz. De nézd meg őket, hát nem szakasztott olyanok, mint te? Az arcuk, a mozdulataik. — Szemügyre veszem a lovasokat. Teljesen egyformák. De hiszen ezt már azelőtt is tudtam. — Azért tévesztettem össze őket veled, merít mindhárman hasonlítotok. Mintha csak az ikertestvérük volnál! A gép nagyot zökkent a leszállópályán. — Megérkeztünk — mondja a feleségem. — Kinyitom a szemem. — Igen, igen — motyogom álmosan —, itt vagyunk. — Pompás. Negyvenöt perc alatt. Ha elképzelem, hogy vonattal tíz óra ... A légikikötő betonján lépkedünk. Bemutatom nekik a feleségem, be kell nekik mutatnom őt — suhan át rajtam. Kinek? Kinek mutatom be? Hát a vincellérnek meg a gaz- dásznak. Furcsán érzem magam. Ki ez a két ember? Kik ők voltaképpen? Hol laknak? Csakugyan, hol laknak? Nem tudom. Pedig tudtad, korholom magam. Az más volt. Hogyhogy más? Kik ők? — kérdezem újra csökönyösen magamtól. Hol vannak? Hol is? Hol? Hát nem tudod? — mondja egy különös hang. Itt vannak veled. Itt élnek — benned.
