Irodalmi Szemle, 1975
1975/6 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN (2.) - Kövesdi János: Sólyom, az égi lovacska
A ló szimbólummá nőtt bennem — a természet szimbólumává. Annak a természetes világnak a szimbólumává, amelyet lassan-lassan elnyel a mohó civilizáció. Hiányzik nekem a ló. Itt, Pozsony utcáin, ahol — különösen az óváros ódon sikátoraiban — a fiákért vagy a konflist is el tudnám képzelni, már tíz-tizenöt esztendeje nem hallani lópatkó-csattogást (pedig hogy illene a váralja iraacskaköveihez!), de nem látok lovat a külvárosban sem. Egyszerűen eltűntek a lovak. Talán csak a forgalmas, modern nagyvárosból tűntek el a lovak? Sajnos nem. A földművesszövetkezetekben és állami gazdaságokban is alig találni már belőlük. Az erdő- gazdaságok is csak egy-két párat tartottak meg. Ha lovat akar látni, uram, menjen az állatkertbe — hallom a civilizátorok bölcs tanácsát. A fiam bizony már csak ott láthat majd. Ki tudja, huszonöt év múlva talán majd védett állattá nyilvánítják Európában ... Március elején Kelet-Szlovákiában jártam, és élve az alkolmmal, szülőfalumba is ellátogattam. — Hát a lovaik? — kérdezem az elnöktől. Megvannak még? — Egy pár még van belőlük — válaszolta az elnök. Mellbe vágott a dolog, hisz egy-két éve még két pár volt. Az én falumban! Ahol régen minden jobb gazdának volt lova. A lovaknak a mai gazdaságban már nincs funkciójuk — ez az általános vélemény. Nem tudom, ezt a nézetet a mi elnökünk is osztja-e. Aligha, hiszen dolgozószobájában a könyvszekrényen szép, toporzékoló lovat megjelenítő kerámia szobrocska áll. És az elnök azon kesereg, hogy nincs, aki gondját viselje a lovaknak. Akik dolgoznak velük — fiatalabb emberek — nem is értenek hozzájuk kellőképpen. Azonfelül — ahogyan ő mondta — „nincs hozzá viszonyuk”. — Nem hiszem — jegyzem meg —, hogy egy ilyen faluban ne akadna lovat kedvelő ember az idősebbek között, de akár a fiatalok között is. Amióta Duba szép, (tisztára csutakolt lovait megismertem, egyre inkább vágyakozom a lovak után. Ezek után március utolsó előtti napján megjön Zs. Nagy Lajos, és azt mondja, hogy ő vesz egy hátaslovat. Csak ez kellett nekem! Valóságos nosztalgia fogott el a hátasló után. És sóvárgásom napról napra erősebb. Hogy némileg enyhítsek sóvárgásomon, ritkán el szoktam menni lóversenyre. Persze csak én tudom, hogy valójában nem a verseny meg a hencegő zsokék kedvéért megyek oda, hanem a lowak miatt. Hogy elgyönyörködjek bennük. Olyankor mindig tele van a zsebem kockacukorral... Ismerek a Bodrogközben egy fiatal szövetkezeti gazdászt meg egy vincellért. Nagyon irigylem őket. Mindkettőjüknek van hátaslova. Tehát lovon járnak, pedig járhatnának motorkerépáron, sőt gépkocsin. De nem. Nekik nem kell semmiféle motor. Űket ne fosszák meg egyetlen örömüktől! Elegük van a sok pöfögő traktorból, lánctalpasból, meg mindenféle más gépből! Nekik csak hagyják meig a lovat. Inkább több zabot vessenek, arra legyen gondjuk. Ha a Bodrogközbe vetődök, mindig fölkeresem őket. Csodálom lovukhoz való vonzódásukat. Ogy vigyázzák lovaikat, akár a szemük fényét. Senki más rá se teheti kezét a lóra, csak ők. Ebben mindketten egyformák. Közös istálló? Még mit nem! Hogy holdvilágos éjszakákon az éjjeliőr bitorolja a lovakat?! Vagy a szövetkezeti főtehenész a szeretőjéhez járjon rajta? Vagy ki tudja, miféle más baj érheti őket, hiszen mindkét ló kanca! Feleséget és lovat legjobb csak szem előtt tartani... így hát mindketten otthon tartják hátaslovukat, van elég hely a valamikori tehénistállóban. Naponta ötkor kelnek, és az első dolguk, hogy dobnak valami rágnivalót a lovak elé. Utána száraz szalmacsutakkal lepucolják a ló egész testét, majd kefével szépen lesimítják a szőrüket. Ragyog is a két ló, mint az esthajnalcsillag. A gazdász meg a Vincellér más-más faluban él, de ami a lóápolást illeti, mindketten hajszálra ugyanúgy végzik. Egyébként akár hivatást és falut is cserélhetnének, mert egyformán szeretik egymás faluját, hiszen csak egy vágtára van egyik falu a másiktól, és a vincellér ugyanúgy ismeri s kedveli a gazdászkodást, mint a gazdász a vincelléreskedést! Sőt! Szerfölött hasonlítanak is egymásra. Egyforma magasak, egyforma a mosolyuk. Én igen szeretem, és — mondom — irigylem őket. Gyönyörűség nézni mindkettőjüket, ahogy megülik a szőrén jól táplált hátaslovukat. A ló utáni sóvárgásom mindegyre elviselhetetlenebb. Különösen amióta itt lakom ezen az új lakótelepen. Szeretek ki-kinézni az ablakon. Zöldet: füvet, fákat szeretnék látni. Hajaj! Bármelyik szoba ablakán nézek ki, minden oldalon toronyházak állják tekintetem útját. Masszív betontömbök. Szürke betonerdők ... Az egyik, blokkokra tagolódó panelház kétszáz méter hosszú is megvan. Tíz emeletes. Ráadásul az ablakunk alatt ve-
