Irodalmi Szemle, 1975
1975/1 - HAZAI TÜKÖR - Gágyor József: A tallósi Maticza malom
a „porlást” is, vagyis az őrlés közben elszökött gabonát. Ez azt jelenti, hogy például 1 q srótből a molnár átlag 6 kg vámot vehetett. Közepes vízállásnál naponta átlag egy mázsa gabonát dolgoztak fel. 1 q gabonából rendszerint 50 kg jó minőségű lisztet nyertek; 65—70 kg-ot is ki tudott hozni belőle a molnár, de akkor már sok volt benne a korpa. A munkája jutalmát képező gabonamennyiség értékesítése a molnárt még további feladatok elé állította. A legegyszerűbb megoldás a gabona eladása volt, viszont anyagilag kifizetődőbbnek mutatkozott, ha a molnár állatokat, főleg sertést tartott, s ezekre tavasszal és ősszel vevőt keresett. Minthogy a malom a falutól kissé távolabb esik, a gazda nemcsak fogadta, hanem úgyszólván minden nap, még vasárnapokon is maga is felkereste a „kuncsaftokat”. Kétlovas kocsijára egyedül vagy inasával együtt felrakta a lisztet és a srótot, aztán behajtott a faluba, ahol a lakosok gabonájukat becserélhették nála a megfelelő őrleményre, természetesen a kiszabott vám fejében. Előfordult, hogy naponta többször is kellett fordulnia. A molnárgazdák mellől természetesen nem hiányozhattak az inasok és a segédek sem. A molnárhoz hasonlóan ők sem kaptak pénzjutalmat, hanem a vámból kaptak részesedést. Az előírások értelmében az inas csak akkor „szabadulhatott”, ha már több malomban is megfordult, s be tudta bizonyítani az iparban való jártasságát. A malom egykori gazdái ünnepeket jóformán nem is ismerve, éjjel-nappal dolgoztak. Főleg nyár utolján és ősszel igyekeztek a rendelkezésükre álló időt a lehető legeredményesebben kihasználni, hiszen november elseje után, az első fagyok beköszöntésével a malomban már se nem őrölitek, se nem srótoltak. Egy másfajta munka várt ilyenkor a molnárra. Még a 10-es években is, a malmot télidőre mindig szétszedték, hogy megóvják a jégtől. Ilyenkor csak a cölöpök maradtak a vízben, a malomházat berendezésével együtt a partra vontatták. A téli hónapokban a molnárgazda alaposan átvizsgálta a malomszerkezetet, az esetleges rongálásokat, hibákat eltávolította, s az elromlott szerszámokat is megjavította. Ezzel elkészülve március 1. és 15-e között aztán nekifogott a malom .összerakásának, mire a régi vendégek újra megjelentek zsákjaikkal a malomban. A molnárok hagyományos ünnepe — minthogy vízzel dolgoztak — a vízkereszt szokott lenni. Ilyenkor a molnárgazda beszüntette a munkát, kiöltözködött és családjával együtt istentiszteleten vett részt. A misehallgatás után természetesen nem hiányozhatott a megérdemelt mulatozás sém. A régi, egykor gyakran mesélt molnáradomákból már csak egyet őrzött meg a száj- hagyomány. Maticza János még édesapjától hallotta, hogyan járt pórul a furfangos molnár. Ennek a jómódú molnárnak több hajóra felszerelt malma is volt, s ő mégis mindenkivel szemben fukarkodott. Egy alkalommal farsang idején csak azért ment korábban haza a bálból, hogy segédjeit ellenőrizze, mit csinálnak. Üres kézzel jött. A titokban bosszút forraló segédek közül az egyik kihasználva az alkalmas pillanatot, lelökte őt a malomhídról a vízbe. Másnap este a molnárgazda hulláját a halászok véletlenül kifogták. Kiemelték a hálóból, lemosták róla az iszapot, aztán a tábortűz mellé fektették. Egy kis idő múlva a meleg hatására a molnár teste összezsugorodott s olyan volt, mintha felült volna. Amikor a halászok ezt észrevették, félelmükben, hogy a molnárgazda feltámadt, mindnyájan elszaladtak. Csak másnap reggel merészkedtek közelébb a tűzhely maradványaihoz s győződtek meg róla, hogy a molnár mégiscsak halott. 1926-ban a Kis-Duna vize annyira megáradt, hogy egészen a kőpad aljáig ér/t. Erre azért kerülhetett sor, mert a malom nem volt Vízmentesítve. 1947-ben a malomházban újra bent volt a víz, szintje valamivel magasabb volt a kőpad felénél. 1940-ben a malmot javítják. A régi zsindelytetőt új cseréptetővel cserélik ki, s az addigi petróleumlámpát felváltja a dinamóvilágítás. A malomházat tartó cölöpök és a berendezés továbbra is a régiek maradtak. A malmot jelenlegi tulajdonosa 1960-ig üzemeltette. Azóta némán állanak a kerekek, csupán a fürdőzők kapaszkodnak meg a mederbe vert cölöpökben, vagy másznak fel a malom hídjára, a vízikerék melletti deszkákra, hogy fejest ugráljanak a vízbe. Az arra vetődő idegenek érdeklődve állnak meg mellette, és csodálkozva nézik ezt a ma már ritkaságszámba menő lábasmalmot.
